Ritkán fordul elő, hogy az ember ugyanazt a műsort ugyanazokkal a művészekkel rövid időn belül két helyszínen is hallhatja. Ezúttal számomra kínálkozott ez a kivételes alkalom. Pénteken a Pesti Vigadóban, majd hétfőn este a Miskolci Nemzeti Színházban kísérhettem figyelemmel a Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangversenyét, Hamar Zsolt dirigálásával. Három mű szerepelt a programban: Sosztakovics Második zongoraversenye, Petrovics Emil Második szimfóniája (e darabot novemberben a MÁV Szimfonikus Zenekara játszotta először Budapesten, talán emlékeznek rá a kedves hallgatók, akkor beszámoltam erről a koncertről), majd a Kiállítás képei Muszorgszkijtól, Ravel jól ismert hangszerelésében. (…)

Petrovics Emil új szimfóniáját jó egy hónapja komor, pesszimista műnek hallottam. Pénteken, illetve hétfőn kiderült, a mű – az egy lassútételt leszámítva – teli van játékos elemekkel. A sötét, komor tónust a szerző bőven ellensúlyozza derűsebb színekkel. Talán épp e kontraszt következtében válik félelmetesebbé a sötét. Nem akarom utólag kisebbíteni a MÁV Zenekar érdemeit. Gondosan megtanulták, és tudásuk javát adva szólaltatták meg jó hónapja a művet. A tény azonban tény: a Nemzeti Filharmonikus Zenekar fölényesen győzi azt, amit más együttesek csak az erők végső megfeszítésével érnek el. Talán ez az alapvető magyarázata annak, hogy Petrovics zenéjében most felfedezhetjük a briliáns, a virtuóz, könnyed passzázsokat. Az előbbi hasonlattal élve: a szénsavat. Különösen a pénteki előadás sikerült jól. Miskolcon a színház akusztikai viszonyai sajnos nem ideálisak. Mindjárt az első tétel elején érezhettük ezt. A bevezető taktusok után a fafúvók szinte eltűntek a térben. Pedig fújtak ők, rendesen, ahogy kell – csak túl hátul ültek a színpadon.

 A Muszorgszkij-darab is Budapesten sikerült jobban. Miskolcon itt már a fáradtság jelei mutatkoztak az együttesen. Nem is tudom, hányadszor hangzik el, íratik le az utóbbi napok recenzióiban: bámulatos, amit a Nemzeti Filharmonikus Zenekar Kocsis Zoltán vezetésével elért. Vonósainak összjátékát, fegyelmezettségét nem is lehet egy lapon említeni a Kobayashi-korszak vonóskari hangzásával. Rézfúvósai képesek lágy és mégis intenzív hangra. Olyan fortissimóra, amely sohase nyers. A szólók rendre csodálatosak. Csakhogy vigyázni kell. Ha a zenekar túl sokat vállal, gyorsan visszacsúszhat a korábbi állapotba. A fáradt zenész nem koncentrál eléggé, hibázik – a hiba aztán a kolléga kedvét szegi, az sem fúj-von a szokásos lelkesedéssel, a hosszú hazaútra gondol… Nem folytatom. Figyelemmel kísérve az utóbbi hetek hangversenyműsorait, kezd az az érzésem lenni, hogy a Nemzeti Filharmonikusok már megint többet szerepel a kívánatosnál. És nem a vidéki fellépéseket kellene ritkítani. Miskolcnak, Pécsnek, Szegednek fontos, hogy időről időre ott is fellépjenek az ország legjobb zenei együttesei.
 Hamar Zsolt mindkét alkalommal bizonyította kiváló kvalitásait. Vezényléséből biztonság árad. Nem csak töviről hegyire ismeri, nyilvánvalóan szereti is az előadott műveket. És ami a legtöbb: világos jelzésekkel adja a zenészek tudtára elképzeléseit.

Kovács Sándor