Talán nem is adhatna a Nemzeti Filharmonikus Zenekar annál szebb ajándékot a szűk két hét múlva kerek születésnapját ünneplő zeneigazgatójának, mint amilyet ezzel a hangversennyel átnyújtott. Igaz, az ünnepelt nem volt jelen, és sor kerül majd még tényleges ünneplésre is, de éppen az volt az ajándék, hogy egy hétköznapi, vendégkarmesteres koncerten – amikor ugyebár nincs otthon a gazda – olyan teljesítményt nyújtott az együttes, ami a legkényesebb elvárásoknak is megfelel, és teljes megbízhatóságról tanúskodik. Talán ez a kulcsszó, a megbízhatóság, a szolid minőség. Nem a szó mai, inkább kissé unalmat sugalló értelmében, hanem ahogyan nagyapáink értették: mindenekelőtt megbízható, azután erős, szilárd, tartós, tisztességes, józanul tervezett, jól megalapozott. Számomra ez volt a hangverseny fő élménye.

Az est szerzői: Mendelssohn és Mahler, tehát a romantikus alaprepertoár, a zenekar számára igazán hazai terep. A Szentivánéji álom nyitányából és a kísérőzene tételeiből összeállított szvit megunhatatlan zene, de azért nehéz úgy előadni, hogy frissen hasson. Most sikerült. A tempók könnyen válnak hajszolttá, vagy éppen vontatottá, most tökéletesen kiegyensúlyozottnak éreztem valamennyit. A Scherzo alaplüktetését a zenekar pontos összmunkája biztosította, erről a talajról fellebbenhettek a tünde álom képei, a fafúvósok igazi főszereplővé léphettek elő ebben a csukott szempilla mögött megéledt mesebeli erdőben. A rézfúvók hangja végre nem a régebben megszokott aggodalmat idézte fel, hogy mikor fújnak gikszert, hanem Weber és persze Mendelssohn romantikus német erdejének atmoszféráját. Egyébként a hangverseny végéig fennmaradt ez a biztonságérzetünk, hiszen Mahler sem takarékoskodott a rézfúvósoknak kiadott feladatokkal. 
Érzésem szerint éppen a Szentivánéji kísérőzene nyitányában volt a legjobban megragadható Leopold Hager, a vendégkarmester koncepciója, amely szerint a kísérőszólamok rendkívül pregnáns, rajzos, sőt – ha már térbeli hasonlatnál tartunk – plasztikus módon társultak a vonósok tüllfátylas hangzásához. Akusztikai bravúrként hatott ez a rész, és biztos vagyok benne, hogy ilyesmire csak a legjobb zenekarok képesek. Egyébként Leopold Hager vezénylését is a szilárd, tisztességes, józanul tervezett, jól megalapozott, és ehhez hasonló meghatározásokkal kell jellemeznem. A biztonság nyugalma áradt belőle, a jó mesterember tudásáé. Nem tudom ugyan, mennyire lehetett az ő kezének pontosságára hagyatkoznia az éppen belépésre váró muzsikusoknak, de tény, hogy nem esett baj. Inkább – az amúgy nehezen számonkérhető – ihlet, vagy legalább valamilyen tömören szenvedélynek definiálható plusz hiányzott számomra a dirigálásából. Meglehetősen jól jegyzett név az övé, a bécsi Opera, a Metropolitan, a Covent Garden rendszeres vendége, gyakran áll a Gewandhaus, a Concertgebouw és más, hasonló rangú zenekarok élén. A Nemzeti Filharmonikusokat most vezényelte először. Úgy éreztem, hogy a zenekar lehetőségekkel telepakolt tálcát nyújtott át neki, de Hager viszonylag mérsékelten csipegetett ebből.
Mahler IV. szimfóniájának előadására – ami a karmester és a zenekar viszonyát illeti – ugyanezek vonatkoznak. A Das himmlische Leben (A mennyei élet) című dal a koraromatika hírneves népköltésgyűjteményének, A fiú csodakürtjének része. A mennyei élet ezúttal falusi majorság képében jelenik meg, ahol dúslakodik minden, persze földi jó, nézni is tereh. Mahler ezt a naiv bolgogságvíziót használja fel arra,  hogy  a banális földi élet élményét  és természetesen dallamvilágát átszellemítse, mintegy felemelje abba a szférába, amely zenében nagyon is megjeleníthető. És hogy ez az emelkedés nem sikerült maradéktalanul, nem a zenekaron múlott. Nagyszerű egyéni teljesítményeket is hallhattunk, kiváltképp a fúvósszólamokban. Az oboistát külön ki kell emelnem, tónusával és muzikalitásával szinte vezérszálat húzott a dallamok közé.
A szopránszólista Ildiko Raimondi valószínűleg sokkal jobb énekes, hírneve is erről tanúskodik, mint amilyennek ezen a hangversenyen hallhattuk. Igaz, nehéz dolga van, hogy háromtételnyi hallgatás után kell megszólalnia, de ez technikailag áthidalható probléma. Nyilván egyszerűen rosszabb napot fogott ki, és annyi azért kiderült rövid szólójából, hogy egyszer talán érdemes lenne jobb formában is hallanunk.
Már korábban is akadt rá példa, de az utóbbi fél esztendőben különösen sok kiemelkedő momentummal mutatta meg a közönségnek a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, hogy milyen magas színvonalra emelkedett az elmúlt négy esztendőben, hogy milyen fontos eredményei lehetnek a befektetett munkának. Méltó ajándék egy 50. születésnapra. (Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Leopold Hager, Ildiko Raimondi – Zeneakadémia, 2002. május 13.)

Mácsai János
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság 2002. május 18.)