Az istenek nevében átalakulva

Richard Strauss kései művét, a Daphné című, egyfelvonásos „bukolikus tragédiát” adta elő koncertszerű előadásban, múlt szerdán a Nemzeti Filharmonikus Zenekar a Művészetek Palotájában, Kocsis Zoltán vezényletével, a főbb szerepekben Rost Andrea, Horváth István és a szlovén Janez Lotric közreműködésével.

Noha a barokk kor mániája volt a mitologikus témák operába oltása, némi dramaturgiamódosítással még a korai modern korban is hatott az ilyesmi a zeneszerzőkre. Richard Strausstól itt van például ez a Daphné, amely ékegyszerű történetével altatná el a nézőt – ha sűrű szövetű, ezért izgalmas, de hangzásában gyakran mégis légies zenei anyaga megengedné a csüggedést. A mitológiai cselekményt a librettista egy kicsit megváltoztatta, eszerint az erdei nimfa, Daphné, Gaia és Péneiosz leánya elnimfáskodna magában, ám egy pásztor, Leukipposz nem hagy nyugtot neki, ostromolja szerelmével. Apolló szintén megkörnyékezi a leányt, majd féltékenységében megöli a nőnek öltözött pásztort, átveszi az ostromló szerepét, de Daphné babérfává változik inkább – szinte a legmagasabb megbecsülés szimbólumává –, Zeusz hatékony beavatkozása következtében. Ennyi.

Az akármilyen áthallásokra is alkalmas történet értelmezései most minket nem izgatnak annyira, főképp, hogy szcenika hiányában alkalom nyílott a zenére koncentrálni. A bukolikus zenei bájképpel induló darab – itt különleges hangszerrel, alpesi kürttel is találkozunk, amelyet talán a nagybőgősök és az előttük ülő néhány csellista hallószervi egészsége érdekében átlátszó paraván mögé dugtak – elején az expozíciót látjuk, négy mellékszereplő birkapásztor előadásában, mérsékelt teljesítménnyel Horváth Ádám, Boros Sándor, Mokán László és Silló György részéről. Daphné igen korán szerephez jut, és Rost Andrea fénylő, csengő hangjával rögtön felébreszt minket a juhok hétköznapi problémáit, a Dionüszosz ünnepére való készülődést, és a konfliktus kulcsszavát, a párválasztást kitárgyaló bevezető után. Rost elemében van, a lenyugvó naphoz szóló óda egyébként is színekben dúskálásra alkalmas ária, és a szoprán remekül tolmácsolja. Csakúgy mint a későbbi, embert próbáló dallamokat: úgy üti át hangjával a hangosabb zenei részeket is, hogy az nem válik kellemetlenné.

A zene hullámzik, ömlik tovább, a nehéz zenei és énekfrázisokat pontosan és erővel fogja össze Kocsis, Horváth István tenorja, Leukipposzként meggyőző, csak néhány helyen nem viszi át a zenekart, Janez Lotric pedig – egészen nem ide illő külsején kívül – ugyanígy csak itt-ott tűnik nem elég erőteljesnek. Kiemelkedő teljesítmény a két szolgálóleány, Szalai Ágnes és Kristófi Ágnes fellépése, duettjük egészen magas fokú, szinte tökéletes együtténeklés. Palerdi András basszusa telt, de időnként hallhatatlan a zene mellett, a Gaiát alakító Iulia Merca altja viszont csaknem férfierővel bíró, fekete bársonyra emlékeztető.

Strauss nagy kópé, mondhatnánk, az orgona becsempészésével, a madárfütty fuvolaátiratával és egyéb apró trükkökkel olyan összetett hangzásokat hoz létre, hogy bizony zúgó fejjel távozunk a koncertről, elvarázsolva, mint egy nimfa…