Liszt Ferenc 1886-ban bekövetkezett halála óta az idén ünnepeljük a negyedik Liszt-jubileumot. A kerek évfordulók – kampányjellegük mellett – általában új megvilágításba helyezik egy-egy alkotó vonásait. Ezt a megvilágítást természetesen nagyban befolyásolja, hogy az adott korszak éppen melyik vonást tartja fontosnak kiemelni, és melyik az, amellyel kevésbé tud azonosulni. Napjainkban még mindig Liszt sokáig vitatott nemzeti identitása az egyik meghatározó téma. Elsősorban nem érzelmi megközelítésében – hiszen arról a zeneszerző többször, több helyütt egyértelműen nyilatkozott – hanem zenei ismérveit tekintve.

Liszt Ferenc első olyan magyar vonatkozású művét, a Mélodies hongroises- t , amelyben már tudatosan kifejezte az 1838-as pesti árvíz nyomán feltámadt hazafias érzéseit, ugyanabban az évben komponálta. Alapjául Schubert op. 54-es „Divertissement ? la hongroise” című kompozíciója szolgált. Két évvel később, a zongoravirtuózként való első hazatérés koncertkörútján játszott magyar dallamok feldolgozásai közül a Rákóczi-induló pedig egyszerre volt tiszteletadás és üdvözlet a „távoli, vad haza” felé.

 
Második – már hosszabb – magyarországi tartózkodása során Liszt érzelmi és zenei kapcsolata tovább mélyült hazájával. Folklorisztikus dallamokkal bővült az Ungarische Nationalmelodien – Magyar dalok – sorozata, mely végső formájában a Magyar rapszódiák első 15 darabjaként öltött testet 1851-1853-ban, mintegy szimbolikus vigaszt nyújtva az elbukott forradalom és szabadságharc feletti letargikus gyász idején.

 
Tíz esztendővel második látogatását követően, Liszt az esztergomi bazilika 1856-os felszentelésére komponált Missa solemnisben először tett kísérletet arra, hogy a tudományos kritériumokat tekintve általa valóban tévesen magyarnak vélt népies magyar műzenei dallamokat szervesen építse bele egy nagyszabású szimfonikus-oratorikus struktúrába. Ettől kezdve a Liszt által magyarként azonosított népies műzenei és verbunkos motívumok egyre gyakrabban jelentek meg nemcsak magyar témájú, hanem egyetemes alkotásaiban is, főként hősi, valamint tragikus-gyászos érzelmi tartalmakhoz kapcsolódva. Ezek egyik beszédes példája a Krisztus oratórium keleti bölcseinek magyaros karaktere, amely karakter a további oratorikus alkotásokban egyre közvetlenebbül kapcsolódik a magyar témákhoz. A Szent Erzsébet legendában Liszt magyar barátaitól kapott zenei forrásokat használt fel, a magyar születésű de hozzá hasonlóan idegenben nevelkedett szent zenei jellemzésére. Két évvel később, az 1867-es osztrák-magyar Kiegyezés folyományaként megvalósult koronázására komponált miséjében pedig tudatosan juttatta kifejezésre az egyházi és a magyar jelleget. Tette ezt annál is inkább, mivel az akkori magyar zenei élet prominens alakjai minden politikai befolyásukat és művészi tekintélyüket latba vetették, hogy a koronázási szertartáson ne a hivatalos bécsi udvari karnagy, hanem a magát magyar identitásúnak valló világfi, Liszt Ferenc műve hangozzék fel.

A Nemzeti Filharmonikusok együttesei, élve a rendelkezésükre álló művészi apparátus adta lehetőséggel, küldetésüknek tartják, hogy a jubileum alkalmából a három nagyszabású oratorikus kompozíció előadásával feltárják ezt a zenei kapcsolatot, a szimfonikus alkotásokon keresztül pedig bejárják azt az utat, amelyen keresztül Liszt Ferenc a magyaros dallamok folklorisztikus zongora-feldolgozásaitól eljutott a monumentális egyházi alkotások tudatos magyar intonációjáig.