„Olyan előadás, amely a zeneszerző szándékaival megegyezik és amely ezeket a szándékokat csengésre, szinre, ritmusra és életre váltja föl, az én zenekari műveimnél a legczélszerűbben és a legcsekélyebb időveszteséggel megosztott előpróbák utján érhető el. Ennélfogva megkérem a karnagy urakat, a kik szimfonikus költeményeimet előadni szándékoznak, hogy az összpróbát megelőzőleg tartsanak külön próbát a vonós quartettel, majd a fuvó- és ütőhangszerekkel.

 
Egyúttal legyen szabad megjegyeznem, hogy nem szivesen gondolok olyan gépies, ütemszerü, a súlyos és súlytalan tagokat folyton kiélező, szétdarabolt játékra, a milyen bizonyos helyeken még dívik; helyesnek csak a periodikus előadást ismerem el a lényeges hangsúlyok kidomborodásával, a melodikus és ritmikus árnyalás kikerekitésével. A dirigens szellemi felfogásában van letéve egy szimfonikus produkció élő idegzete, föltéve, hogy a zenekarban a megvalósitáshoz szükséges eszközök jelen vannak, mert különben tanácsosabb lemondani olyan művekről, a melyek köznapi népszerűségre semmiképp sem pályáznak.

 
Jóllehet arra törekedtem, hogy szándékaimat pontos jegyzésekkel megértessem, még sem tagadom, hogy egy és más, sőt éppen a leglényegesebb nem vethető papirra; csak a művészi erőkészlet, csak az együttérzően lendületes reprodukálás úgy a karnagy, mint az előadók
részéről tud mindent átfogó hatást létrehozni. Művésztársaim jóindulatára bízom tehát, hogy műveim legnagyobb és legjelentősebb hányadát vállalják.”

Weimar, 1856 márciusban.

Liszt F.