Minap – április 19-én – a gazdag koncertidény újabb szép hangversenyét hallhattuk. A dirigens Kocsis Zoltán volt, a nagyhírű szólista meg az orosz Vadim Repin.

A műsor nyitószáma Haydn egyik öregkori gyöngyszeme, a londoni szimfóniák sorába tartozó No. 101-es D-dúr (Óra) szimfónia volt. Hogy Haydn halhatatlan remekműveket írt, ezt szerencsére ma már nem kell külön bizonygatni. Azt sem, hogy Haydn nem Mozart, önálló, sajátos stílusú nagy komponista, lényegében a bécsi klasszicizmus formateremtő atyja. Kocsis és zenekara alaposan ismeri Haydn világát, interpretációjukban szépen érvényesült a népszerű mestermű minden rejtett finomsága, eleganciája, humora.

Az est szenzációja Vadim Repin volt. A csodagyerekként induló és csakugyan káprázatos pályát befutó fiatal orosz szólista vitathatatlanul napjaink egyik legjobbja. Csak ámulattal fogadhattuk azt a mesterségbeli tökélyt, mellyel Repin hegedült. Kétségtelenül nagy hegedűs – de én pontosabban úgy fogalmaznék, igazi nagy virtuóz. Nem ismer technikai nehézségeket, az egyébként mindmáig gyilkosan nehéz Brahms Hegedűversenyben egy hamis hang, egy melléhúzás, egy rossz intonáció nem volt: hatalmas lendülettel, egyetlen nagy ívbe fogva szólaltatta meg a hegedűirodalom e remekét. Ennek dacára nem tudom és nem is akarom elhallgatni azt a véleményemet, hogy Repin lenyűgöző virtuozitásából, energikus előadói stílusából bizony némiképp hiányzik az a nemes érzelem, emelkedett pátosz, ami a Brahms-muzsika legsajátabb értéke. Nos, tudom, sokan vallják, hogy ma már ezeket a nagyromantikus műveket is a régebbi stílusnál „keményebben” kell megszólaltatni. Én nem hiszek ebben. Szerintem – és Jasa Heifetztől Isaak Sternig a legnagyobbak megerősítenek e vélekedésemben – a nagyromantika mesterműveiből nem száműzhető lényegük – maga a romantika. Persze nagyszerű dolog, ha valaki olyan káprázatos technikával és energiával tud hegedülni, mint Repin. Talán a még fiatal, harmincas éveinek közepén járó művész, akinek hegedűsi kvalitásait senki sem vitathatja, egy későbbi, beért korszakában másképp, virtuozitását megtartva, ám érzelemgazdagabban fog Brahmsot játszani. (A ráadásnak adott Isaye hegedű-szólószonátában ismét csak a virtuozitásban gyönyörködhettünk, de itt az előadott darab és az előadó felfogása tökéletesen egyezett.)

A koncert második felében egy méltatlanul ritkán játszott Rahmanyinov-művet, az Edgar Allan Poe Harangok című költeményére írott kantátát hallottuk. Kocsisnak Rahmanyinov művészete iránti vonzalma közismert. Köszönet illeti őt azért, hogy ezt a megrendítően szép és bizony nehezen tolmácsolható darabot a pesti publikummal megismertette. Kocsis mindent tud Rahmanyinov bonyolult, szenvedélyes, gyötrődő érzelemvilágáról, ismeri az orosz mester bonyolult hangszerelését, egész hangzás- és stílusvilágát. A Harangok című kantáta (vagy zenekari kíséretes kórusmű) egyes tételei az emberi élet egy-egy eseményét foglalják zenébe: a születés, az öröm, a félelem és a halál élményeit. Kivételes előadást hallhattunk, főleg a harmadik, a félelem hangjait megszólaltató tételben. Rövid tenorszólójában Fekete Attila, az Operaház egyik legfiatalabb tenoristája újfent bebizonyította, hogy pompás énekes, szárnyaló, szép, erőteljes tenorhangja „átütötte” a hatalmas – egyébként nagyszerű formában produkáló – kórushangözönt. Dicséret illeti Sümegi Eszter szopránszólóját és az orosz születésű Anatolij Fokanovot, aki átéléssel és biztos stílusérzékkel énekelte a baritonszólót. Engem kicsit meglepett, hogy a kitűnő előadás a Művészetek Palotája közönségéből viszonylag hűvösebb fogadtatást váltott ki. Hiába – Rahmanyinov nem könnyen emészthető muzsikát ír, zenéjét még szoknunk kell. De megéri.

Szász István
(Népszava, 2007. április 28.)