A Budapesti Zenei Hetek nyitó hangversenye – amelyre hagyomány szerint Bartók halála napján, szeptember 26-án kerül sor a Zeneakadémián – ezúttal nemcsak Bartók előtt tisztelgett, hanem az idén 80 éves Kurtág György előtt is.

A koncert nem indult jól, és nemcsak az ünnepélyesen semmitmondó államtitkári bevezető miatt. A tisztelgésnek ugyanis sajátos formája, amikor az előadók – jelen esetben a Nemzeti Filharmonikusok és Kocsis Zoltán – a szerző által opus-számokkal megjelölt életmű határain kívülről választanak darabot, és most ez történt. A 28 éves Kurtág első nagyszabású műve, a Brácsaverseny – pontosabban a mű hivatalosan előadható első tétele – volt a koncert nyitó száma. Ez a bartóki hagyományokra épülő – s Kurtág szerint Brahmsot és Haydnt is megidéző – darab érthető módon áll a tulajdonképpeni Kurtág-életművön kívül: egy hallatlanul tehetséges fiatal szerző hibátlan szakmaisággal megírt művéről van szó, amely azonban nem lép túl a korszak – vagyis az 1950-es évek – idiomatikus stílusán, és a személyiség letagadhatatlan jegyeitől eltekintve alig árul el valamit a későbbi Kurtágról. Ezek a személyiségjegyek azonban, amilyen a robbanásig húzott, de ritkán kirobbantott feszültség, az érzékenység már-már értelmezhetetlen kifinomultsága, szinte teljes mértékben hiányoztak az előadásból, főként a szólista, Nagy Sándor játékából. Szép hangon, de alig hallhatóan, gyakorlatilag karakterek nélkül adta elő szólamát, s lagymatag játékmódja legyőzte a Kocsiban rejlő Kurtágot: a zenekar, mintha lemerült volna benne az elem, idomult a szólistához, és ebben a kevéssé felvillanyozó interpretációban a darab nem lett több, mint korrektül megírt, szép, de kevéssé érdekes lábjegyzet a 20. század egyik legnagyobb zenei lángelméjének élettörténetéhez.

Különösen a koncert második számának fénye homályosította el a fiatal Kurtág darabját. És itt mű és interpretáció megint csak nem választható el egymástól, hiszen nemcsak Bartók 2. zongoraversenye képvisel más kategóriát, mint Kurtág Brácsaversenye, de Ránki Dezső játéka is felvillanyozólag hatott Kocsisra és zenekarára. Az ember nem is érti, hogy a lenyűgözően visszafogott és kifinomult Ránkiban hogyan bújhat meg ennyi energia. Az első tétel még csak kitűnő volt – a rézfúvósok már itt remekeltek -, a csoda a második tételben kezdődött, és tartott a mű végéig. Kocsis pillanatnyi szünetet sem tartott az első és második tétel között, és Ránki csodálatos puhasággal kommentálta az egymásra tornyozott kvintek szordínós vonós-monológját. A presto középrész nyargalása fokozatosan lehengerlő intenzitásúvá vált, és már itt megfigyelhető volt, ami számomra az előadás legemlékezetesebb vonását jelentette: hogy az elképesztő tempó és a meglehetősen komplex zenei anyag ellenére Ránki és a Kocsis irányította zenekar között valódi kamarazenélés folyt. A zárótétel megint csak attacca következett, s eddigre az ütős olyan energiákkal telítődött, hogy a tételt indító nagydobra mért ütésétől többen is összerezzentünk a teremben.

A koncert második fele technikai malőrrel kezdődött: miután a Cantata Profana előadásához az Antal Mátyás irányította Nemzeti Énekkar és a két énekes szólista, Fekete Attila és Massányi Viktor elfoglalta a helyét, a hangszórókból megszólalt a magyar hangrögzítés történetének talán legmegrázóbb dokumentuma: a Cantata szövegének Bartók-féle prózai előadása, a Magyar Rádióban 1936. szeptember 22-én rögzített felvétel. Pontosabban, megszólalt volna, ám a technika ördöge közbelépett, és egyes szavaktól, szófordulatoktól eltekintve csupán sajátos bugyborékolást lehetett hallani. Hrabal-regénybe illő volt, ahogy az ünnepi koncert közönségének többsége átszellemülten hallgatta a hangszórókból áradó, gyakorlatilag érthetetlen hangfoszlányokat. A sajnálatos technikai probléma nem zavarta Kocsist, aki rendkívüli erővel fogta össze művet: a Máté-passió kezdetét idéző nyitókórust, a hallatlanul virtuóz vadászfúgát mérnöki precizitással szálazta szét és építette fel – és bár a szoprán szólam számomra kissé élesen szólt, a kórus dicséretére legyen mondva, hogy a fúga Kocsis-diktálta élénk tempóját is tökéletesen győzték.

Ami a két szólistát illeti, egyikük produkciója sem varázsolt el. Először is nehezen fogadom el, sőt talán nem túlzás kimondani: felháborító, amikor egy magyar mű szövege magyar énekesek előadásában alig-alig érthető. Massányi Viktor talán világosabban formálta a szavakat, mint Fekete Attila, de egyikük éneklésében sem volt komoly különbség például az „o” és az „a” hangzó között. Mindketten nagy hanggal rendelkeznek, ami a hangerőt illeti, de rendkívül manírosan és olykor döbbenetes ambitusú vibrátóval énekelnek. A manírok egy része természetesen abból a technikai kényszerből fakad, hogy túl kell énekelni a zenekart, ám előadásukban e manírok sajnos akkor is megmaradnak, amikor a zenekart Bartók visszafogja. Fekete Attila elismerésre méltón győzte a hallatlanul nehéz tenor szólamot, de hangszíne rendkívül feszített volt és a darab folyamán egy pillanatra sem változott. Massányi Viktor hangszínpalettája gazdagabb, ő azonban nem rendelkezik a szerep kívánta mélységgel: az apa első megszólalásának végén hosszan kitartott mély C-hangot ugyan tisztán kiénekelte, de hangja abban a pillanatban eltűnt, ahogy a zenekar és a kórus belépett, noha Bartók nyilvánvalóan – és számos felvétel tanúsága szerint – nem véletlenül igényli a szólista hosszan kitartott hangját. Hogy a Cantata Profana előadása mégsem marad rossz emlék, az elsősorban Kocsisnak és a kitűnően játszó zenekarnak köszönhető.

(2006. szeptember 26. 19:30 Zeneakadémia Nagyterme – A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar koncertje; Kurtág: Brácsaverseny; Bartók: 2. zongoraverseny; Bartók: Cantata profana; km.: Ránki Dezső (zongora), Nagy Sándor (brácsa), Fekete Attila, Massányi Viktor (ének); karig.: Antal Mátyás; vez.: Kocsis Zoltán)

Fazekas Gergely
(Fidelio, 2006. október 5.)