Életműtöredék

(…)
A nagy esemény Kurtág születésnapjára, február 19-ére esett. A koncert helyszíne – a szerző kérésére – a Zeneakadémia volt. A hatalmas apparátusra írt …concertante…és A csüggedés és keserűség dalai miatt az első sorok rovására ki kellett bővíteni a nagyterem színpadát. A koncert a „…concertanté…-val kezdődött. A hegedűre, brácsára és óriászenekarra készült darabot nyáron hallhattam először Budapesten, az az előadás kisebb csalódást okozott. A szólisták (Hiromi Kikuchi és Ken Hakii) és a zenekar (Nemzeti Filharmonikusok) nem változott, egyedül a karmester személye. Most Kocsis Zoltán állt a karmesteri dobogóra, akit még soha nem láttam ennyire alázatosan vezényelni. A két szólista – bár volt kottájuk – inkább egymás szeméből játszott, a hegedű és a brácsa most tényleg egyetlen hangszerré forrt össze. A mű dramaturgiája – megengedem, hogy finom részletek rovására – egyetlen lendülettel, töretlenül bontakozott ki. Kocsis tiszta vonalvezetésű interpretációja majdnem teljesen elfeledtette a földszinti nézőtéren helyet foglaló kritikussal, hogy a megnövelt mélységű színpad hátsó fele és az előtérben elhelyezett vonósok és a szólisták között nem volt ideális a kapcsolat. Az ünnep elmúltával, egy hétköznapi koncerten, a Nemzeti Hangversenyben remélhetőleg lesz lehetőség egy harmadik nekifutásra.
Az első félidőben elhangzott még a zenekari „Új üzenetekből” (op. 34a) egy, az „Üzenetekből” (op. 34) három tétel, kevert sorrendben. A műveket, különösen a suttogókórussal záródó „…virág az ember…” tételt, nem érzem közel magamhoz, de annyit így is meg tudtam állapítani, hogy ez az interpretáció egy öt évvel ezelőtti előadásnál (Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara) sokkal jobb volt.

Megszomorítottak

Az est A csüggedés és keserűség dalaival zárult. Kurtág a hat tételben egy-egy halálra gyötört orosz költő (sorrendben: Mihail Lermontov, Alekszandr Blok, Szergej Jeszenyin, Oszip Mandelstam, Anna Ahmatova, Marina Cvetajeva) versét zenésítette meg. A darabbal való ismerkedést ezúttal a versek nyers- és műfordítása is segítette. Az irtózatos nehézségű orosz nyelvű kóruskompozíció körvonalai alapján is világos volt a mű kivételes formátuma. Úgy vélem, hogy a kórus minden elkövetett, lehetőségei maximumán teljesített, de nem hiszem, hogy egyhamar újra belevág. Zenészekkel (előadókkal, zeneszerzőkkel) beszélve már a nyári mesterkurzus alkalmával (a kurzusról ld. „A másik véglet” Magyar narancs, 2005. június 23) felmerült, hogy a darab megoldhatatlan, elénekelhetetlen. Enyhébben fogalmazva: nem éri meg a küzdelmet és a fáradságot. Kurtág akkor fáradhatatlanul instruált, magyarázta a kottaképet, rétegről rétegre boncolta a darabot, de a rétegek együttes megszólaltatására már nem maradt sem idő, sem energia, sem elszánás. A vasárnapi koncert egyik nagy kérdése az volt, hogy a kottapapíron plasztikusan és világosan strukturált kompozícióból mi valósul meg reálisan. Kevés valósult meg, ám ez semmit sem bizonyít, továbbra is úgy gondolom, hogy a darab megéri a küzdelmet és a fáradságot. Nem hiszem, hogy a Lermontov-kórusban megoldhatatlan feladatot jelent a szabad deklamáció, a Jeszenyin-tételben a népies stílus és a sokkoló effektusok egyensúlyának kivitelezése. Legalább ilyen nehéz feladat, mégis jórészt sikerült a Blok vers szuper-pianissimóit megszólaltatni. Az utolsó tétel (Marina Cvetajeva) igazolta, hogy milyen döbbenetes erejű „A csüggedés és keserűség dalai”, a közönség alig-alig tért magához, igen nehezen alakult ki (ha egyáltalán) a tomboló ünneplés.    
Kurtág György valamennyi koncerten jelen volt, valamennyi műve után felpattant a színpadra, valamennyien hálával tartozunk neki.

Molnár Szabolcs
(Magyar Narancs, 2006. február 23.)