A Nemzeti Filharmonikusok hagyományosan Bartók művészete köré épülő nyitókoncertje idén az ellentétek dinamikus összetartozásának jegyében fogant. A műsor, amelyen két D-dúr szimfónia, Haydn korai, valószínűleg 1761-ben készült műve, a „napszak-trilógia" első darabja (Hob. I:6) és Schubert alig tizennyolc évesen írt 3. szimfóniája (D 200) mellett Bartók egyfelvonásosa, A kékszákállú herceg vára szerepelt, könnyen két önkényesen egymás mellé állított, mereven semmitmondó részre hullhatott volna szét, Kocsis Zoltán koncentrált irányítása alatt azonban a fények és árnyékok kontrasztjainak szigorúan friss figyelemmel kordában tartott váltakozása egyetlen nagy ívvé formálta a reggel eleven szépségéből az örök éjszakába hajló programot.
A büszke, rátermett és magabiztos, kifinomult élvezetet nyújtó előadásmód következetesen kerülte a fejlődés és növekedés didaktikus tanmeséinek együgyű fokozását, a műfajteremtő kísérletezés és a kamaszos báj szükségszerű buktatóiból kibontakozó, érett teljesség önmagát magyarázó, céltalan funkcionalitását. A Haydn-szimfónia gondosan rajzolt fuvolaszólója, öregesen visszafogott tempójú, de kecses tartású, méltóságteljes menüettje az első ütemektől pontosan meghatározta az este jellegét. Az együttes visszhangosan zengő, nyílt hangzása, seszínű visszafogottságot ésa szakmai hozzáértés tompa tudálékosságát egyaránt kerülő, természetes játékstílusa a maga erőteljes kontúrjaival és markáns hangsúlyaival öntudatosan és határozottan jelölte ki az interpretáció viszonyítási pontjait, amelyek a vibrálóan színgazdag eszköztár változatossága ellenére mindvégig állandóak maradtak. A Schubert-kompozícióban Kocsis már-már harsány gegekké élesítette a fantasztikusan fantáziadús mű ötleteinek lendületes áradását, miközben fegyelmezett maximalizmusával és kikezdhetetlenül logikus formálásmódjával mindvégig ügyelt arra, hogy az öntörvényű humor szikrái meg ne ingassák a világosan áttekinthető szerkezet feszes rendjét.
Az ő precíz időérzéke, aprólékos, de a részletekben el nem vesző figyelme hidalta át a koncert derűsen fényes első és ridegen elsötétülő második fele között tátongó szakadékot is, mániákus következetességgel bontva ki a kétségbeejtő opera valamennyi nyomasztóan gyönyörű részletét. A zenekar könyörtelen pontossággal, ugyanakkor az összetett belső folyamatok állandó mozgékonyságának szabad rubatóival hullámzott a hirtelen beugrásra kényszerülő Palerdi András dús orgánumú, de szigorúan érzelemmentes, szinte élőhalott Kékszakállúja és a hatalmas szerepformálási rutinnal bíró Komlósi Ildikó életteli Juditja körül. A két szereplő megszólalásainak szándékok, szerkezeti jelentőségű ellentéte olyan egyértelműen mutatta meg a karakterek összeférhetetlenségét, hogy az valamelyest, már az előadás egyensúlyát is megbontotta, azt a gyanút ébresztve, hogy a tervezettnél talán kicsit feltűnőbbre sikerült a kontraszthatás. A középpontban egyértelműen a csupa érzés és indulat Komlósi Ildikó állt, arcának és hangjának lelkes, kacér, hízelgő és elszánt játéka által vált elevenné a dráma, az ő döbbent felismeréstől vértelen, engedelmes válasza („szép és nagy a te országod") változtatta hazugsággá az ötödik ajtó dicsőségesen tomboló mixtúráit, és az ö lázongó átalakulása csöndesedett el végül megadóan a kezdettől reményvesztett, fakó Kékszakállú önkínzásának kilátástalanságában. Igazság szerint, persze, legalábbis kérdéses, hogy Bartók valóban ilyen mértékben a női szereplő jellemformálódásának erejére kívánta-e bízni a darab sorsát, az előadás azonban olyan izgalmas és lenyűgöző élmény volt így, hogy – bármilyen udvariatlan dolog legyen is a dicsekvés és ujjal mutogatás – mindenki joggal sajnálkozhat távolmaradása miatt, aki nem tudott megjelenni a Művészetek Palotájában szeptember 25-én.
(Élet és Irodalom, 2009. október 2.)
