I. Allegro moderato
II. Andante
III. Menuetto: Allegretto
IV. Allegro con spirito

Az ifjú Mozart életében a hosszabb-rövidebb külföldi utazások közti salzburgi hónapok jelentették a „pihenést”, az elmélyültebb alkotómunka idejét. Az 1771 és 1774 közti három évben, „a salzburgi szimfóniák” idején született meg a zeneszerző egész szimfóniatermésének mintegy egyharmada. Ennek a korszaknak egyik legkiemelkedőbb alkotása, a tizennyolc éves Mozart első „nagykorú” kompozícióinak egyike az 1774-ben megkomponált A-dúr darab. A szimfónia műfaja nem olyan régen bontakozott ki az olasz operanyitányból, a sinfoniából, és épp 1770 körül vált délnémet és bécsi szerzők kezén négytételes, komoly zenei kifejezési formává. Mozart épp 1773 júliusában járt Bécsben, udvari állást remélve, s bár reményei nem váltak valóra, zenei fejlődésére nagy hatást tett a bécsi stílussal való közelebbi megismerkedés. Többek között hat vonósnégyest is komponált a császárvárosban, s a kamarazenei írásmód hatása rögtön a szimfónia kezdetén, a nyitótétel különleges vonós főtémájában is egyértelmű. Ez a harmóniai-szólamszövési érzékenység jellemzi a szerenádhangvételű lassú tételt is, ahol a vonós hangszerek csak a váratlanul felragyogó, kiteljesedő utolsó ütemekben veszik le a hangfogót. A szándékoltan ódivatú, barokkos menüett többször felhangzó fúvós „utójátékában” nem nehéz észrevenni a finom iróniát – a mű egyik elemzője ezt a tételt már-már egy Donna Elvira portréjaként értékeli. A tréfás lezárás ötletét a pezsgőn eleven finálé is átveszi, egy minden nagyobb formarész végén felhangzó skálamenet képében, melynek befejezetlenségét a komponista csak a tétel végén oldja fel.

Paul Hindemith (1895–1963) a 20. század egyik legjelentősebb német zeneszerzője, a két világháború közti időszak nemzetközi zeneéletének vezető alakja. Változatos, Németországtól Amerikáig, s onnan Svájcig ívelő életútja során tanárként, zeneelméleti könyvek szerzőjeként, hegedű- és brácsaművészként és világszerte turnézó karmesterként is sikeres volt (saját művei mellett főként Haydn, Mozart, Bruckner és Reger műveit dirigálta). Komponált szinte minden műfajban, az operától a könnyű gyermekdarabokig és a filmzenékig. Fafúvós hangszerekre, hárfára és zenekarra írt Concertója 1949-ben, a Columbia Egyetem felkérésére készült. Míg a fafúvósok (fuvola, oboa, klarinét és fagott) és a hárfa szólistaként lépnek előtérbe, a rezek (két kürt, két trombita és egy harsona) a zenekarban foglalnak helyet. A derűs hangvételű, briliáns szerkesztésű műben mindvégig érvényesül a Hindemithre oly jellemző polifon írásmód, az önálló életet élő, egymásra felelő, egymást ellenpontozó szólamok szövevényes hálózata. A sokféle témát, motívumot felvonultató, mozgalmas nyitótételben a szólista-kvintett terjedelmes cadenzát is játszik. A Grazioso (kecsesen) feliratú, játékos lassú tétel után, a szellemes rondófináléra a zeneszerző kacagtató poént tartogat: a polifon szövetbe ágyazva, de azért jól hallhatóan, mintegy vezérdallamként újra és újra felhangzik a klarinéton egy közismert operarészlet első nyolc üteme, sőt a tétel végén a téma folytatása is.

I. Allegro vivo
II. Andante. Adagio
III. Allegro vivace
IV. Finale. Allegro vivace

Kevesen tudják, hogy a Carmen szerzője, Georges Bizet (1838–1875) csodagyerek volt: már kilencévesen felvételt nyert a párizsi Conservatoire-ba. Még tanulóévei alatt, tizenhét évesen komponálta meglepően érett, friss és eleven C-dúr szimfóniáját, melyet gyakran hasonlítanak a tizennyolc éves Mendelssohn alkotásához, a Szentivánéji álom-nyitányhoz. A C-dúr szimfónia közvetlen modellje a fiatal Bizet számára nagyra becsült tanára, Charles Gounod szintén 1855-ben elkészült I. szimfóniája lehetett, de a figyelmes hallgató a műben számos más szerző, például Mozart vagy Rossini hatását is felfedezheti. Mindez nem meglepő egy tizenhét éves muzsikusnál – az azonban figyelemre méltó, ahogyan e sokféle elemből az ifjú Bizet mégis egyéni, szellemes és ötletgazdag, biztos kézzel hangszerelt kompozíciót formál. Az első tétel melléktémája, illetve a második széles ívű kantilénái az operaszerző Bizet hangján szólalnak meg. A második tétel szigorúan szerkesztett, barokkos hatású középrésze a maga kimért szögletességével olyan óriási kontrasztot képez a tétel ízig-vérig romantikus alaphangjával szemben, hogy már-már a  karikatúra érzetét kelti. A harmadik tétel, bár a zeneszerző menüettnek nevezi, valójában lendületes scherzo, dudahangzású, népies középrésszel, a kidolgozottságában az első tétellel vetekedő finálé pedig elbűvölő mendelssohni tündértánc. Bizet a C-dúr szimfóniát nem jelentette meg nyomtatásban, leveleiben sem említette, és korai életrajzírói nem is tudtak a mű létezéséről. Csak 1933-ban fedezték fel újra; modern kori ősbemutatójára 1935-ben került sor.