1809-ben a bécsi Burgtheater igazgatója felkérte Beethovent, írjon kísérőzenét Goethe Egmont című ötfelvonásos drámájához, és a költőt mindenekfelett tisztelő komponista örömmel vállalta a feladatot. A nyitányból és további kilenc számból álló kísérőzene 1810 júniusára készült el, s azon nyomban be is mutatták. Az idegen elnyomással szembeszálló 16. századi németalföldi gróf, Lamoraal van Egmont tragikus sorsa 1810-ben Bécsben különös aktualitást nyert: Napóleon hadserege 1809 májusában négy éven belül másodszor is elfoglalta a várost, és a megszállás két hónapig tartott. De a történet rímel a Fidelio és az V. szimfónia sötétségből fénybe tartó szabadulás-dramaturgiájára is, mert bár a gróf egyéni sorsa tragédiával végződött, halála a németalföldi szabadságharc közvetlen kiváltó oka lett, s ezért Goethe utasítása szerint az előadásnak Egmont gróf lefejezését követően egy „Győzelmi szimfóniával” kell befejeződnie. A tragikus f-mollban megkomponált, szonátaformájú nyitány lassú bevezetésének jellegzetesen szaggatott motívuma szolgál felgyorsítva melléktémaként, s a végén ez a monoton dobolás kíséri Egmontot a vesztőhelyre is. Ekkor jön a meglepetés: a gróf halálát jelző döbbent szünet után, codaként a „Győzelmi szimfónia” diadalmas F-dúr zenéje szólal meg, előrevetítve a dráma pozitív végkicsengését. Az Egmont-nyitány, keletkezése után csaknem százötven évvel egy másik szabadságharccal is szorosan egybefonódott: 1956-ban a forradalom idején ez volt a Magyar Rádió által legtöbbször sugárzott zene.

John de Lancie, a megszálló amerikai hadsereg tisztje 1945 áprilisában Garmischban állomásozott. Mivel civilben a pittsburgh-i zenekar oboása volt, és ismerte Richard Strauss zenekari műveinek csodálatos oboaszólóit, többször felkereste a kisvárosban élő nyolcvanéves zeneszerzőt, és beszélgetéseik során megkérdezte tőle, nem gondolt-e még arra, hogy oboaversenyt komponáljon. „Nem.” Hangzott a kategorikus válasz. Az ötlet mégis megfogant a komponista képzeletében, s még ugyanazon év októberében befejezte oboaversenyének hangszerelését. De Lancie csodálkozott, amikor tudomást szerzett a mű létezéséről, ám Strauss nem feledkezett meg róla: neki adta a versenymű amerikai bemutatásának jogát. (Végül a művész csak nyugalomba vonulása után játszotta el nyilvánosan, és vette lemezre a kompozíciót.) Az Oboaverseny idejére Richard Strauss már szinte lezártnak tekintette életművét, és kijelentette, hogy amit a Capriccio után írt, az csak „csuklógyakorlat”. Valójában ezek között a „gyakorlatok” között vannak legjobb hangszeres művei, melyekben az idős mester ifjúságának klasszikus ideáljaihoz tér vissza. Kis apparátusra ír, áttetsző, sokszor kamarazenei hangszereléssel: az Oboaverseny nyitótételének nagy részében például egy-egy fafúvós hangszer, illetve szólóban játszó vonós válaszolgat a szólista szeszélyes motívum-arabeszkjeire. A mű három tétele szünet nélkül követi egymást. Az Andante mozarti dallamosságát mintha egy letűnt kor fényének utolsó sugarai aranyoznák be, és Mozartra kacsint a játékosan szökellő finálé gördülékeny hatnyolcados ütemre váltó befejező szakasza is.

Richard Strauss 1898-ban elkészült Ein Heldenleben (Hősi élet) című szimfonikus költeménye konkrét önéletrajzi vonatkozásokat rejt magában. A mű hat, szünet nélkül egymást követő részből áll. Az első epizód A hős, amelyben a főszereplő személyéhez kapcsolódó, a darab folyamán többször visszatérő témák hangzanak fel. A fuvolák szólójával kezdődik A hős ellenségei című rész, és a zene ironikus, csúfolódó jellegéből ítélve az ellenségeket többen egyenesen Strauss kritikusaival azonosították. A harmadik epizódban (A hős társnője) a zeneszerző felesége, egy szeszélyes, de mély érzelmű nő portréja rajzolódik ki, akit a szólóhegedű személyesít meg, majd szenvedélyes szerelmi jelenet következik. Trombitafanfárokkal kezdődik A hős csatája, melyet az ötödik epizód, A hős munkálkodása békében követ. Ebben a zeneszerző mintegy összegzi addigi munkásságát: számtalan motívumot idéz fel korábbi szimfonikus költeményeiből, továbbá korai operájából, a Guntramból és két dalából is. Az angolkürt halk szólója vezet át az utolsó részbe (A hős világból való elmenekülése és sorsának beteljesedése), és a mű a szólóhegedűn a szerelmi téma visszaidézésével és a kürtök természethangjaival zárul. „Nem szükséges programot adni” – nyilatkozta a Hősi élettel kapcsolatban a zeneszerző. Valóban: ha a hallgató, mit sem tudva a darab mögöttes tartalmáról, csupán megmártózik Richard Strauss (korának egyik legnagyobb hangszerelőművésze) nyolc kürtöt és öt trombitát tartalmazó, hatalmas zenekarának csodálatos hangzuhatagaiban, akkor is maradandó élménnyel lesz gazdagabb.