Paul Hindemith közkedvelt Hat chansonja Rainer Maria Rilke eredetileg is francia nyelven írott verseire és versrészleteire készült (a Vergers [Gyümölcsöskertek] című sorozatból válogatva), a cappella vegyeskarra (1939). A hat rövid tétel: Az őz, Egy hattyú, Mivel minden elmúlik, Tavasz, Télen, Gyümölcsöskert. E lírai versfüzér tagjai jórészt rokon gondolatiság hordozói, így a felvillantott természeti képek mögül is rendre költői vallomások törnek elő –múlandóságról, sorsról, vágyakról, bánatról, dalról, az érettség pompájáról vagy az újjászületésről.

A Hat chanson zenei nyelvezete alapvetően poszt-tonális, számos archaikus hatású pillanattal fűszerezve (Télen: fauxbourdon-technika, Az őz: kvint–oktáv harmóniák, régies dallamfordulatok és modalitás), de ellentétképp modern hangzásjelenségekben is bővelkedve (Tavasz: szimmetrikusan táguló-szűkülő textúra és így létrejövő akkordtömbök). Mindemellett Hindemith kifejezetten franciás karakterű – könnyed vonalvezetésű, rugalmas, hajlékony – dallamokat komponált, olykor szép és kifejező harmóniai poézissel (Egy hattyú). Nem csupán a sorozat darabjainak egymásutánjában, hanem az egyes chansonok zenei világán belül is meghatározó irányelv volt a kontrasztgazdagság –színekben, szerkesztésmódban, tempóban, dinamikában egyaránt érvényesítve –, még egy oly röpke tétel esetében is, mint a Mivel minden elmúlik. Tizenhét ütemnyi terjedelmével ez utóbbi egyetlen tovasuhanásként hat, és idézett szövegkezdete akár a teljes chansonfüzér mottójául is szolgálhatna. Végezetül életerős-derűs kicsengést ad a sorozatnak a Gyümölcsöskert bájos egyszerűsége és lendülete.

Mindig is vonzódtam a szimbolista történetekhez, versekhez. Loreley az elérhetetlen célokat kitűző, gyarló vágy jelképe. Ahogyan Loreley szépséges éneke a rajnai hajósokat, úgy a szőke boszorkány mondájának feldolgozása a legkiválóbb művészeket csábította el, olyanokat, mint Heinrich Heine vagy Dsida Jenő. Az általam írt kompozíció bővelkedik a természeti jelenségek ábrázolásában, ilyen a szél és a víz, amit a kórus különböző effektusok alkalmazásával mutat be.

A mű Somos Csaba és a Debreceni Kodály Kórus felkérésére készült 2015-ben.

Solti Árpád (1986) a legifjabb zeneszerző-generáció tagjaként egyaránt komponál klasszikus, kortárs, könnyű- és színházi zenét, zongoristaként pedig itthon és külföldön népszerűsíti a magyar kortárs muzsikát. A Studio 5 tagja.

2013-ben Junior Prima díjjal tüntették ki, 2016-ban La Loreley című vegyeskari művéért Istvánffy Benedek zeneszerzői díjban részesült. 2016 óta saját zeneszerzéskurzust vezet a Hódmezővásárhelyi Zenei Napok keretében. 2019 óta a svédországi Borås evangélikus egyházkerületének orgonistája.

Maurice Ravel Három chansonja 1914–15-ben keletkezett a cappella vegyeskarra, Nicolette, Trois beaux oiseaux du paradis (Három szép paradicsommadár) és Ronde (Körtánc) tételcímekkel. A frappáns és szellemes, olykor igen eredeti humorú szövegek a zeneszerzőtől származnak: a hajdani francia reneszánsz eszményt fölelevenítve, François Rabelais modorában íródtak. Ravel dallamainak is hasonlóképp archaikus – a 16. század chanson-irodalmára is hivatkozó: hangrendszerükben modális, a kezdőtételben pedig kifejezetten népies – zamatuk van. Az első chanson az a cappella kórusirodalomban ritkának számító variációs forma keretei között, élénk zenei szövegfestéssel mesél el egy szatirikus történetet Nicolette-ről, aki estefelé kimegy a rétre virágot szedni. Először az öreg farkassal, utána egy kérkedő ifjúval, végül egy csúnya, gazdag vénemberrel találkozik. Ennek pénzét és szerelmét választja, és soha többé nem tér vissza a rétre.

Négy szólóénekes (szoprán, alt, tenor és basszus) révén differenciálódik az előadói együttes a középső tételben. (E többlettől eltekintve Ravel mindvégig megmarad a szigorú négyszólamúságnál, nem alkalmazva további osztásokat.) A szólisták melankolikusan szárnyaló dallamainak szövege a nem sokkal korábban kitört háborúra utal, váltakozó éneküket lágy hangzású, szövegtelen harmóniákkal kíséri a kórus.

Pompás és csattanós szatíra a finálé: egy öregasszony, majd egy öregember aggódva prédikál a fiataloknak arról, hogy ne menjenek Ormonde erdejébe, ahol szatírok, najádok és más gonosz lények rejtőznek. Az ifjak válasza: nem megyünk többé Ormonde erdejébe, nincs miért – hiszen az oktalan öregasszony és öregember elijesztette onnan a szatírokat, nimfákat és társaikat!

A művet Somos Csaba rendelte 2014-ben egy olyan különleges hangverseny céljaira, amelyen a francia impresszionisták vagy avantgárd komponisták és költők műveire reflektáltak a magyar alkotók kórusművei. A zeneszerző által választott vers Ravel költeménye, mely a Trois chansonból való. A különös hangulatú versben a három színes paradicsommadár a francia trikolórt jelképezi.

Ligeti György (1923–2006) 1956-ig, Magyarországról történt távozásáig tartó első alkotóperiódusa idején a zeneszerzőnek számos kórusműve keletkezett: olyan alkotások, amelyek a népi hagyományok hatása alatt születtek, de számos egyéni stílusjeggyel rendelkeznek . E darabok egyike a Pápainé című kórusballada, amelyet Ligeti 1953 júliusában írt négyszólamú a cappella vegyeskarra, tovább osztott szólamokkal. Szövege magyar népballada: a Pápainéhoz megérkező kilenc betyár végez az asszonnyal, ám a bosszú okát csupán sejthetjük; Pápainé valószínűleg árulást követett el ellenük. Ligeti népdalokat használt föl művéhez, ezt azonban bizonyos szabadsággal tette: a jelek szerint két dallamot társítva jutott el a kupolás szerkezetű, ABB’A sorképletű, új stílusú „álnépdalhoz” – a darabon végigvonuló egyetlen, ám minden ismétlődésekor másként harmonizált melódiához. A népi dallamanyag ugyanis lényegében kiindulópontot nyújtott számára az individualista kísérletezéshez, amint azt számos további, egykorú alkotásában szintúgy megfigyelhetjük. Az eredmény olyan merészségű, a drámai kifejezést szolgáló disszonanciahasználat lett, amely a kor irányított-cenzúrázott magyar kulturális viszonyai közepette megpecsételte a darab korabeli hazai sorsát: a kórusmű ősbemutatójára csupán hosszú évek múltán, Stockholmban került sor. A jellegzetesen sűrített fogalmazású balladai szöveg – a szerző szóhasználatával élve – madrigaleszk megzenésítést kapott úgy, hogy a hangzó folyamat szinte az esztétikai lehetőségek határáig nagyítja föl az elbeszélés végzetszerű-tragikus mozzanatait, miközben természetes egyszerűséggel követi a párbeszédes fejleményeket a szólamelosztás terén.

A pályája kezdetén főként a magyar népi hagyományok iránt elkötelezett Vass Lajos (1927–1992) évtizedeken át karvezetőként is tevékenykedett, s ennek megfelelően alkotásainak legnagyobb részét kórusművei teszik ki. A hatvanas évtizedtől a teljes hazai zeneszerzést fölfrissítő stiláris nyitás szele – a kortárs zeneművészet különféle világtendenciáinak hatásaként – az ő életművét is megérintette. Vass ugyanakkor megőrizte alkotóművészetének hagyományorientáltságát is, így újabb keletű darabjainak csoportja többfajta stílusréteget képvisel.

Nocturne című vegyeskara Paul Verlaine La lune blache (A hold fehéren…) című költeményére keletkezett, „nyugatos” kompozícióinak egyikeként (1968). A szöveg Verlaine 1870-ben megjelent, La bonne chanson (A jó dal) című gyűjteményéből származik: meghitt vallomás természet és ember találkozásáról, a holdfénybe vont, misztikus éjszakai táj s a lélek titokzatos, időmegállító kapcsolatáról. Általános népszerűségére jellemző, hogy eredeti nyelvű, jelenleg ismert megzenésítéseinek száma csaknem eléri a másfélszázat. Magyar nyelven Gaál Jenő zenésítette meg Verlaine költeményét, míg Vass Lajos művének közreadott kottája az eredeti francia szöveg mellett Szegzárdy-Csengery József fordítását is tartalmazza. Hangfürt-elvű, megfoghatatlan-ködös hangzásvilág és hagyományos „ősképletek” kettőssége jellemzi a zenei folyamatot. A szövet olykor nyolc–tízszólamúvá bővül, majd nyolcszólamú, de hétfokú kvint–kvart harmóniában kicsengve válik a fenséges csend részéve maga a darab is.

A Nagy hegyi tolvaj című darab a magyar népzenéhez kapcsolódó azon kórusművek sorába tartozik, amelyek a népdalok szövegére íródtak, a dallamoknak csak halvány körvonalai sejlenek fel, aztán a szerző fantáziájának megfelelően az eredeti dallam szabad kibontakoztatása veszi át a főszerepet. A szülők által méltatlan férfihez kényszerített lány balladája Erdélyben széles körben ismert, a zeneszerzőre Kallós Zoltán Csángóföldön (Bogdánfalván és Sántateleken), Kodály Zoltán Székelyföldön (Csíkjenőfalván), Jagamas János Maros mentén (Magyarón) gyűjtött változatai voltak a legnagyobb hatással. A mű ismerős dallamtöredékekkel, drámai gesztusokban kiáltozó parlando-tömbökkel indul, majd ezek szétoldódva, fokozatosan alakulnak át egy feszült polifonikus szövetté, aztán a sikoltozásig menő keserűség hangja egyre hanyatlik, végül elfúló panaszkodássá halkul.

Csíky Boldizsár (1937, Marosvásárhely) zeneszerző, muzikológus, tanár középiskoláit szülővárosában, a Zeneakadémiát Kolozsváron végezte. A marosvásárhelyi Filharmónia művészeti titkára (1961–1997), majd igazgatója és tanácsosa (1997–2000). 2006-tól tanár ugyanitt a Művészeti Egyetemen. Művei a legtöbb európai országban és a tengerentúl is elhangzottak. Magyarországon bemutatott zenekari darabjait (Erdélyi rapszódia, Gulag, Concertatio, Obsessiones, Régi erdélyi énekek és táncok) Kocsis Zoltán, Vashegyi György, Selmeczi György, Rácz Zoltán, Ligeti András,Vass András és Drahos Béla, kórusműveinek többségét Gráf Zsuzsanna vezényelte. Romániai kitüntetési mellett Erkel-, Berzsenyi-, Bartók-Pásztory-, KÓTA-, Pro Cultura Hungarica-díjas, a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjének birtokosa.

A Deux Chansons 2014-ben készült Somos Csaba felkérésére. Az Arthur Rimbaud verseire írt kórusmű bemutatóját a következő évben Somos Csaba vezényelte Debrecenben a Kodály Kórus élén.

Vajda János 1949-ben született Miskolcon. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán 1968 és 1973 között Párkai Istvánnál karvezetést, majd 1970-től 1975-ig Petrovics Emilnél zeneszerzést tanult. 1974 és 1979 között a Magyar Rádió és Televízió Énekkarának korrepetitora volt, majd 1979-től 1980-ig Ton de Leeuwtől tanult posztgraduális képzés keretében, az amszterdami Sweelinck Konzervatóriumban. 1981-ben a Zeneakadémia tanára lett, eleinte prozódiát oktatott Petrovics asszisztenseként, majd zeneszerzést tanított.

Zeneszerzői munkássága a zene számos területére kiterjed: írt operákat, baletteket, nagyzenekari és kamarazenekari műveket, kórusműveket, dalokat és szólóhangszeres darabokat. Kompozícióira a tonális gondolkodásmód jellemző, ily módon a hagyományokhoz kötődik. „Túl azon, hogy az ember alkotás közben a maga szükségleteit elégíti ki, nem szabad megfeledkezni az alapvető célról, vagyis másokhoz szólni, méghozzá olyan módon, amelyet mindenki megért” – mondta.

Hugo Wolf minden idők legjelentősebb dalszerzőinek egyike volt. Több száz alkotást hagyott hátra a zongorakíséretes dal műfaji területén, számos darabjának zenekari kíséretes változata is napvilágot látott. 1888-ban egy 53 dalból álló sorozatot komponált Eduard Mörike verseire, köztük a 44-es számot viseli A Tűzlovas (Der Feuerreiter), amelyet 1892-ben négyszólamú vegyeskarra és szimfonikus nagyzenekarra is átdolgozott; utóbbinak vegyeskart és zongorát foglalkoztató letétje is ismert.

Eduard Mörike balladája a korai romantika kísérteties, hátborzongató, ördögi témák iránti vonzalmának jellegzetes példája. Rémület tör ki a faluban. Megpillantják a Tűzlovast, és máris kong a vészharang: a hegy mögött ég a malom! Különös tragikuma és végkifejlete a balladai elbeszélésnek, hogy a molnár később megtalálja a Tűzlovas csontjait a kihűlt romok között.

Wolf zenekari kíséretes vegyeskari verziójának korabeli előadásai rendkívüli sikert arattak. „Mindenki visszafojtott lélegzettel követte a mű folyamatát, végül tomboló taps tört ki” – tudósított maga a zeneszerző az egyik ilyen alkalomról. Tény, hogy Wolf művében a zenei eszközök láttató ereje a közvetlen átélés ritka intenzitású – valósággal zenedrámai hevületű – fokát teszi lehetővé a hallgató számára. A tűzhöz – Wagner után természetes módon – a hangnemközi kromatika eszköze társul, míg a falusi nép világához jellemzően diatónia kapcsolódik: ilyen a vissza-visszatérő refrén is. A szövegtartalommal összhangban a gyászinduló jellegű befejezéskor széttöredezik, részeire hull a zenei folyamat. Az alaphangnem h-moll, ám a kromatika kiterjedt használatából adódóan nincs mindig határozott tonalitásérzetünk a darabot hallgatva.

Pertis Jenő (1939–2007) pályájának első felében számos karművet komponált, több alkalommal is a felesége, Zakariás Anikó vezette Pesterzsébeti Csili Kamarakórus számára. Ezekben a darabokban – eltávolodva a prozódia, sőt általában véve a vokális írásmód magyar nyelvterületen bevettnek számító sémáitól – újszerű, saját útra lelt a szerző. Bő másfél évtized múltán, élete végén tért csak vissza a kóruskomponáláshoz, ám a sors akaratából ekkor már mindössze egy mű, a 2006-ban vegyeskarra és zongorára készült Két háromszéki ballada idejére.

Háromrészes alkotásában a Három árva balladaszövegét a mű elején és végén, míg A halálra táncoltatott leányét a középső részben dolgozta föl a zeneszerző. E szövegekből viszont csupán rövid szakaszokat ragadott ki, olyan – drámai hatású – állóképek sorát teremtve meg ezzel, amelyek a kitörni nem tudás tragikumát általános értelemben, az adott szituáción túlmutatva is szimbolizálják (hasonló értelmű bezártság-jelkép Pertis más műveiben a fal vagy a kagyló). A kezdet, majd a lezárás így egyaránt az édesanyjukat gyászoló árváké; középütt helyezkedik el – rövid előzményt követően – a báli jelenet. A halálra táncoltatott leány szövegében szereplő gyászharang kapocsként is szolgál a második és harmadik rész között, s végül elcsöndesülő harangszó-imitációban cseng ki a teljes darab. A dallamanyag álnépi: a komponista saját leleménye, jellemzően folklorisztikus minták nyomán és azok szellemében. S a zongora többnyire hosszabb-rövidebb közjáték-szakaszokat megszólaltatva jórészt önálló zenei réteget képvisel.