Kocsis Zoltán hangszerelései – állítja kicsit fellengzősen a lemezborító, miközben az igazság mégiscsak az, hogy a hetvenpercnyi anyag közel felét a hangszerelés pápája, Maurice Ravel követte el. Az a tény, hogy Kocsis felvette a kesztyűt minden idők talán legnagyobb hangszerelőzsenijével, már önmagában is dicsérendő.

Hogy mindezt az ellenfél saját pályáján teszi, tovább fokozza a teljesítmény értékét. Kocsis az utolsó zenészek egyike, akit még minden érdekel, ami az előadott – esetleg előadható – művekkel kapcsolatos. Legyen az keletkezéstörténet, kultúrkörnyezet vagy éppen notációs probléma. Zeneszerzőként, hangszeres előadóként vagy karmesterként mindig ugyanaz foglalkoztatja: a zene lényege. Így juthatott el odáig, hogy belevágott ebbe a nagy kalandba. A hangszerelés ugyanis játék. Az ember felveszi valaki más gúnyáját, s vele együtt gesztusait, beszédstílusát, viselkedési formáit. Kicsit olyan, mint a színészet. És Kocsis remek „színész”. Érzékenyen és hihetetlen zenekarismerettel nyúl Debussy és Ravel műveihez.

Köztük olyanokhoz is, melyekből már egy-egy (vagy akár több) tételt maga Ravel is meghangszerelt. Külön érdekesség Debussy Ariettes oubliées című dalciklusa, melyből Kocsis egy régen oly divatos, de ma már sajnálatos módon szinte eltűnt műfajt, zenekari dalokat varázsol. Hajnóczy Júlia hangja ugyan kissé fátyolos a magas regiszterben, de ehhez a „pelléas”-os világhoz tulajdonképpen akár adekvátnak is tűnhet. A Nemzeti Filharmonikusok kitűnő szólókban is bővelkedő előadása méltó feltételeket teremt a régi-új művek sikeres debütálásához.

– tépé –
(Magyar Narancs)