Az ember csak kapkodja a fejét. És időnként a szívéhez kap, mert olyan élmények érik, amelyeket már-már nehéz érzelmileg feldolgozni.
Amikor híre ment, hogy Kelemen Barnabás és Kokas Katalin kamarazenei fesztivált rendez Kaposváron, már akkor lehetett tudni; itt valami különleges készül.

Kamarazene? Nyáron? Kaposváron? A forróságban? Kérdezgették egymást a hírt olvasók, de aki ismeri Kelemenék elszántságát, elhivatottságát, kamarazenei felkészültségüket, gyakorlatukat, kiterjedt zenész-barátságaikat, nos, az egy pillanatig sem habozott kijelenteni: itt valami különleges készül!

Pedig nem kaptak különlegesen nagy pénzeket, nem dolgoztak felduzzasztott apparátussal, nem csaptak nagy hűhót, csupán tehetségüket, tudásukat, ismeretségüket és ismerettségeiket vitték a vásárra. Mit kínálnak? Különleges műsorösszeállítást, ritkán hallott zeneműveket, nálunk még ismeretlen, vagy éppen karrierjük felfelé ívelő szakaszában lévő különlegesen tehetséges magyar és külföldi fiatal muzsikusokat, már világhírű magyar és külföldi művészeket, és az évtizedek óta nem hallott zongoraművészt, Rados Ferencet.

Kocsis Zoltán, Rados Ferenc

Kocsis Zoltán egykori tanára több, mint húsz éve nem lépett pódiumra. Most szinte minden este játszott, Kocsissal többször is. A második napon, szombaton Franz Schubert f-moll négykezes fantáziáját szólaltatták meg a Református templomban.

Hogy is mondta Kocsis a koncert előtt?

„…ezen a koncerten bemutatjuk, hogy a muzsika a temperamentumban, gondolkodásban, zenei előképzettségben teljesen más zenei világot képviselő zenészeket is összehozhatja. Ez persze – és ezt üzenem mindenkinek – , nagy részben tolerancia és alkalmazkodás kérdése!”

Utána azt a Kreutzer-szonátát játszotta Kocsis a világhírű Joshua Bellel, amit pár nappal előbb Tiszadobon adott elő a szintén világhírű Kelemen Barnabással. No, itt mondta a hallgató, hogy állj, ne tovább! Schubert és Beethoven e két műve a kamarazene egyik csúcspontja, a hallottak pedig igazolták: érzelgősségtől mentesen is lehet érzelmesen muzsikálni úgy, hogy az ember másodpercekig csak bambán ül, nem tudja, hol van és miért, majd sodorja, viszi a tömeg, és hallja, amint maga is ordítja: brávó!!!

Hogy is mondta Kocsis a koncert után?

„Igen, ilyen közönségnek érdemes játszani, ez olyan környezet, ahol ugyanúgy jól érzi magát a zenét tanuló növendék, a zeneiskolás lapozó kislány, és Joshua Bell is. Telitalálat ez a fesztivál, ha profi módon megszervezik, akkor ezer évig fog tartani – a sikerek és a fogadtatás alapján így látom. Ez már az első nap után érezhető volt, mert Mendelssohn Oktettje egészen elképesztő sikert aratott. Három Stradivári szólt, de azért az nem mindegy, kinek a kezében. Azt is mondhatnánk, hogy sok a jóból, de nem, mert a kamarazene lényege a konfrontáció, és a legszebb pillanatok pontosan akkor születnek, amikor az ilyen konfrontációk feloldódnak –és ilyen bőven volt a Kreutzer szonátában.

Ez kiérlelt produkció volt, tulajdonképpen én alkalmazkodtam, de érdemes volt , hisz szívesen alkalmazkodik az ember egy ilyen művészhez. Ez nem azt jelenti, hogy feladok magamból valamit, hanem egyszerűen átalakítok paramétereket, átalakítok metrikus gondolkodást, arányokat, hangszíneket is- és mint a példa mutatja, érdemes.”

Kocsis Zoltán a koncert után este még elvezényelte Debussy: Egy faun délutánja című darabját, majd Kelemen Barnabás megkérdezte tőle, tudna-e egy Chopin-estet adni szerdán egy megbetegedett művész helyett. Egy kis gyakorlás és programegyeztetés után pedig főzeneigazgatónk úgy gondolta, lazítani kellene egy kicsit. Hagyta magát rábeszélni, és elindult az éjszakába egy kis csapattal: Joshua Bell, Kokas Katalin, Jan-Eric Gustafsson, Homoki Gábor és a többiek a Dorottya szálló nagytermében ropták a 80-as évek nagy slágereire.

/Folytatjuk/