A huszadik század fordulóján Bécs nyüzsgő méhkas, az ellentmondások városa. Erős szabadelvű zsidó kereskedőosztálya van, ugyanakkor az ébredő ultrakonzervatív antiszemitizmusnak is táptalaja.

Építészetével és múzeumaiban Bécs otthont adott a régi nagy mestereknek és az eklektikának, ugyanakkor itt bontott szárnyat az új művészet több ága, így a szecesszió és az expresszionizmus is.
És mialatt a császárváros őrült táncban, Johann Strauss cizellált és gyöngyöző, habkönnyű keringőire ünnepelte az új évszázadot, koncerttermeiben felhangozhattak a radikálisan új, „csúnya” zenék is.

Január 12-i koncertjén Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar a maga ellentétességében idézte meg ezt a zenei világot.
A második bécsi iskola, Schönberg és tanítványai, Berg és Webern nehéz „ész-zenéje” éles – talán túlságosan is éles – ellentétet alkotott a „keringőkirály” könnyed, a testnek szóló táncmuzsikájával. A Strauss-keringőkből – Déli rózsák, Bor, dal, asszony, Kincskeringő és Császárkeringő – szinte kihallottuk a nagy, fehér krinolinos szoknyák suhogását, hogy hirtelen borotvaéllel vágjon közéjük a könyörtelen, intenzív atonalitás: Schönberg Öt zenekari darabja, Webern I. kantátája és Berg Bor című koncertáriája a keringők között elhelyezve hangzott el.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar remek stílusban adta elő a keringőket, felteszem, hogy a Strauss-rajongók is elégedettek voltak.
Engem viszont igazán az ragadott meg, ahogyan Kocsis és a Filharmonikusok a sajnálatosan ritkán játszott expresszionista mesterműveket előadták.
Évek óta várom, hogy végre élőben meghallgathassam az Öt darabot, és örömmel jelenthetem, hogy nem kellett csalódnom. Példásan együtt volt a zenekar ebben a rendkívül nehéz műben. A finom második tételnél talán csak a rejtelmes Színek tétel tetszett jobban, mert a zenészek pontosan megtalálták azt az egyensúlyi tengelyt, amelyen a leheletnyit változó zenei színek hintázhattak.

A program egyik izgalmas pontja Schönberg op. 19-es Hat kis zongoradarabja volt, Kocsis hangszerelésében. A hangszerelés a schönbergi textúra és lineáris gondolkodásmód értéséről tanúskodott, átemelve ezeket a tömör miniatűr darabokat zongoraközegükből a tiszta vonalak zenekari világába.
Szabóki Tünde szopránénekesnő erőteljes és meggyőző értelmezésről tett tanúságot a Webern-kantátában. Legjobb formáját hozta a Nemzeti Énekkar is. Szívesen meghallgattuk volna a három rövid költeményt még egyszer, ráadásban, csak hogy újra átélhessük misztériumukat.

A második bécsi iskola tagjainak művei közül Berg Bor-hangversenyáriája volt a legközérthetőbb és a legérzékibb.
A századfordulós Bécs nagy mahleri hagyományának igaz örököseként Berg kiaknázza a túlérett későromantikus zenekarban rejlő összes lehetőséget, és a bor mámorító gőzeit árasztja szét.

A szólót Yvonn Füssel-Harris énekelte, erőteljes, drámai hangon. A szaxofon és a basszusklarinét uralta sötét, homályos színekből az együttes és az énekes a halál illatát árasztó, aranyszínben ragyogó zenét szőtt. Füssel-Harris hangján a romlás és az érzéki vágy egyszerre süvített fel. Kitűnő hangverseny volt, kétség se fér hozzá, bár Strauss és a többiek összepárosítása nem volt igazán szerencsés.

Kevin Shopland
(The Budapest Sun)