A Rómeó és Júlia drámai szimfóniát; nem tudom, hallottam-e élő előadását valaha is. Berlioz lévén tisztességes forradalmár-művész, oly nehezeket írt zenekarra, amik meghaladták a XIX. század együtteseinek teljesítőképességét. Nem csoda, hogy bukásból meg közönyből sokkal több jutott neki, mint sikerből. 200 éves lenne az idén, igaz, csak decemberben. Előlegbe tette műsorra a Tavaszi Fesztivál – és milyen jól tette – a Rómeó és Júliát, amely se nem opera, se nem oratórium vagy kantáta, de címével dacolva nem is szimfónia, legalábbis Beethoven, Schubert, Mendelssohn műfaja szerint nem az. De költői varázslat, Kocsis Zoltán  olvasatában feltétlenül. (Nem önkényesen vagy véletlenszerűen makacskodom ennyire az olvasás emlegetésén: napjaink zenei közbeszéde már-már mágikus, de legalábbis misztikus erőt tulajdonítana a zenei írás-olvasás tudományának, függetlenül attól, hogy akinek ilyesmi a birtokában van, nagyon különböző fokon-színvonalon tulajdonolja.) Kocsis, el nem vehetem tőle, a kottaértés és -értelmezés nagybirtokosa. A mű egész mondandóját tekintve teljesen egyértelművé tette, hogy a drámai sűrítés megteremtője a zenekar, a személyes reflexióké a három szólista, a történet kommentátora, olykor hitvalló zsoltárosként, a közösség hangján, a kórus.

A zeneigazgató sebészi beavatkozása után. hallottam olyan véleményt, hogy a Nemzeti Filharmonikusok játékát fortélyos félelem és poroszos drill kormányozza. Én ezt a nem éppen váratlanul, mennykőként érkezett átalakítás után sem hittem el, bár a perforált vakbélről sem hiszem, hogy örömünnepet tartana az operáció után. Hanem aki most, ezt a Berliozt hallotta, az együtt örvendezhetett a zenekarral és vezetőjével a hangzás elegáns magabiztosságán, a vonóskar rugalmas, teljesen üzembiztos, a tömérdek hangszerelési effektusra érzékeny produkcióján, a fúvós szólamok könnyed vagy éppen magvas virtuozitásán, a felszabadult, folyékony fogalmazáson a négy tétel előzenéjében, a báli jelent vagy a Máb királynő történet felidézésekor. És nagyot téved, aki ezt csupán zenetechnikai szemfényvesztésnek tartja, mivel a hangzás precíziós szervezettsége nem önmagát szolgálta, hanem a kifejezést, a karakterizálást, az oly nehezen konkretizálható zenei ábrázolást. Tessenek elhinni: Kocsis műhelyében nagy dolgok történtek rövid idő alatt; nincs többé fésületlenség, nem kerül pongyola az estélyi öltözékre. A hangok többé nem enyésznek el, hanem befejeződnek, a vonóból nem két centinyit használunk stb., stb.

Francia énekes szólisták szolgáltak ezen az estén: Sylvie Sullé, Guy Flechter, Jean-Philippe Courtis, a nagyon speciális gall énekkultúra nagykövetei voltak mindahányan. Az Antal Mátyás karigazgató által lelkiismeretesen betanított Nemzeti Énekkar nemes hangzásán persze nyomat hagyott a francia kiejtéssel való reménytelen küzdelem. Nincs mit tenni: az elmúlt fél évszázad alatt a magukat valamire tartó zenekultúrákban kötelező norma lett a vokális művek eredeti nyelven való előadása. Hogy mit nyerünk, mit veszítünk ezáltal, külön elemzés tárgyát képezhetné.

Breuer János
(Népszabadság)