Azt hiszem, azon kevesek közé tartozom, akik nem lepődtek meg, amikor a világ élenjáró zongoraművészeként Kocsis Zoltán átlépett a karmesteri pulpitusra: ugyanis senki másnak a zongorajátékán nem éreztem ezt a par excellence zenekari hangzást, ezt az orchesztrális teljességet. Ám nemcsak átvette a karmesteri pálcát, hanem néhány év alatt megújított egy helyben topogó zenekart.

Mi ösztökélte arra, hogy zongoraművészi karrierjével párhuzamosan ekkora energiát fordítson a szétzilálódott Állami Hangversenyzenekar (ÁHZ) megújítására, amikor – akár dirigensként – beérhette volna egy-egy hazai vagy külföldi föllépéssel? Netán misszióvállalás? – hogy e sokak szemében gyanús szót használjam. . .

Mi ösztökélt? Tulajdonképpen a zene. Másodsorban talán az, hogy bebizonyítsam, nem pusztán egy kiemelt együttes révén juthatunk be a világ zenekari élvonalába. Ne álljon elő az a helyzet Magyarországon, hogy van egy kimagasló zenekarunk, és a többiek a futottak még kategóriájában rostokolnak, hanem igenis alakuljon ki egészséges konkurencia, s az együttesek soha ne érezzék azt, hogy páholyban vannak, vagy hogy kiszolgáltatottak. Ez csak egészséges versenyszellemmel, nemes, szakmai vetélkedéssel érhető el. Az is izgatott, hogyan lehet egy ilyen lezüllött morálból, egy ilyen langyos munkaintenzitásból, egy ilyen mértékű önámításból – ami a zenekart jellemezte, amikor átvettem – létrehozni valami olyasmit, ami már tökéletes ellentéte annak, amilyennek Pilinszky a kispolgárságot ecseteli, a „kicsinyesen nagyzolva” volt ugyanis annak idején az alap magatartási forma. Olyan világot hazudtak maguk köré a zenészek, amilyen egyszerűen nem létezett. Márpedig tudomásul kell venni azt, hogy eredmények csak munka révén születnek, s még a legtehetségesebbeknek, teszem azt, Mozartnak is szüksége volt arra, hogy folyamatosan, a napi tevékenység szintjén ütemtervbe szorítottan dolgozzon.

Azt, hogy mennyire sikerült volna ez a régi gárdával hosszú évek alatt fokozatos építkezéssel, ma már nem lehet megmondani, mert én három év múlva beleuntam az egészbe, s azt mondtam, hogy bele kell nyúlni a személyi állományba, holott eredetileg ez nem állt szándékomban. Arra gondoltam ugyanis, hogy a zenekar tele van tehetséges emberekkel, akik magukkal húzzák majd a gyengébbeket is. Hát ennek az ellenkezője történt, az ittlétem alatt olyan mértékben „ették meg”, őrölték föl a gyengébbek az erősebbeket, hogy lehetetlen volt a személyi állományt radikális változtatás nélkül hagyni. Így aztán kénytelen voltam kézi vezérléssel, erőszakos úton közbelépni. Jóllehet ez kegyetlenül hangzik, a megoldás humánus volt, hiszen mindössze hatan voltak, akik munkajogi perek során hosszabb-rövidebb ideig folytatták az ellenállást, de eközben létrejött egy olyan európai színvonalú zenekar, amely nemcsak letett már valamit az asztalra – és nem is keveset -, hanem önmagában garantálja a fejlődőképességét. Tulajdonképpen a repertoár bővítésén kívül azt is, hogy minél kevesebb munkával minél többet, minél hatékonyabban lehessen elvégezni. Ezt a munka intenzitása szabja meg, ergo, ha több próbaidőnk van, akkor vagy alaposabban tudunk fölkészülni egy koncertre, vagy repertoárt tudunk bővíteni. Legutóbbi hangversenyünkön például két olyan mű is fölhangzott, amelyeket szinte sosem játszanak: R. Strauss Burleske-je és Fauré Balladája, mindkettő zongoraverseny, s ezeket két ismertebb darab – Dukas Bűvészinasa és Debussytől A tenger – közé ágyaztuk be. Ilyenkor a próbán nyomban kiderül számomra, hol tart a zenekar, hogyan tudja elsőre leolvasni a soha nem játszott művet.

Életük új korszakába léptek azzal, hogy beköltöztek az új hajlékukba, a Művészetek Palotájába. Jól sejtem, hogy ön volt a Nemzeti Hangversenyterem létrehozatalának sugalmazója, ötletadója?

Én most könnyűszerrel learathatnám annak a dicsőségét, hogy én sugalltam volna, de nem így van. Közös igény volt mindazok részéről, akik ott szoronganak már egy Mahler I. szimfónia előadásakor a Zeneakadémia pódiumán, nem szólva a nagyobb együttesekről. Tudomásul kell venni, hogy a Zeneakadémia egy csodálatos épület, a nagyterme is az, de tanintézetnek készült, arra, hogy a zenei főiskola reprezentatív eseményeit lebonyolítsák. Senkinek eszébe nem jutott, hogy itt valaha is Mahler- vagy Bruckner-szimfóniákat adnának elő. Egyszóval, nemcsak a magyar zenekari élet vezetőinek, hanem a zenekari élet összes szereplőinek jogos igénye volt, hogy végre legyen egy európai színvonalú hangversenyterem Magyarországon, amely alkalmas e nagyszabású szimfóniák, oratóriumok előadására. Hagyjuk hát, hogy mennyi ebben az én érdemem, mert épp a napokban vádoltak meg azzal, hogy ezt a termet magamnak követelem, ami nemcsak jogilag, hanem de facto is őrültség lenne, hiszen ki garantálhatná, hogy az év 365 napján úgy tudja megtölteni e hatalmas termet, hogy az egyúttal színvonalas műsort feltételezzen. Amikor fölmerült technikailag az, hogy ezt egy bizottságnak kellene üzemeltetni, már akkor figyelmeztettem az illetékeseket, hogy ez nagyon nehéz lesz, nem fogják elkerülni a könnyebb műfajokat, a kongresszusokat, adott esetben a szépségversenyeket, ilyen-olyan rendezvényeket, amelyek messze nem merítik ki a klasszikus koncert ismérveit. A vád tehát, hogy én a hangversenytermet a Nemzeti Filharmonikusoknak akarom kisajátítani, egyszerűen hazugság, botorság, amit a leghatározottabban visszautasítok. De azt is visszautasítom, hogy én Orbán Viktortól pénzt kértem volna a zenekarnak vagy az új hangversenyteremnek. Én Orbán Viktorral erről nem beszéltem, egyáltalán, nagyon keveset beszéltem vele életemben. De tény az, már a Magyar Bálint-féle kulturális kormányzattal próbáltam szót érteni, mert a zenekar akkori javadalmazása olyan kevés volt, hogy azért színvonalat követelni nem lehet. Való igaz, roppant kockázatos volt annak idején bárkinek a kezére bízni a pénzt, hogy tessék, itt van, végezz alapos változást a zenekar életében, mert semmi garanciát nem tudtunk letenni akkor az asztalra, kizárólag az én tehetségemet, munkabírásomat, ambícióimat. Rockenbauer Zoltán ebben hitt, s az események őt igazolták: a pénz jó helyre ment. Megjegyzem, azóta folyamatosan faragják le a javadalmazásunkat, még a béralapot is, s ezzel szemben négy számvevőszéki vizsgálaton mentünk keresztül, ami helyénvaló is, hiszen tudni akarják, mire mentek el a közpénzek. Jobbára rendben lévőnek találták a zenekar ügyeit.

Azzal, hogy bekerültek ebbe a hatalmas terembe, némileg változtatni is kellett a repertoárstratégiájukon, korábbi konvenció ellenében megfogalmazott repertoárelképzeléseit valamelyest felül kellett bírálnia. Nem jelent ez esetleg visszalépést?

Nemcsak a közönség becsalogatása kedvéért változtattam: végül is annyi nem konvencionális művet játszottunk az elmúlt évek során, hogy most már éppen ideje a konvencionálisakat is ápolni. Már az is önmagáért beszél, hogy Mozartnak egy kevésbé népszerű szimfóniája csendült föl elsőként a Nemzeti Hangversenyterem falai között; azt sem tudom, kinek lett volna még mersze Mozart-esttel indítani? Azok közül, akik ide jöttek, nagyon sokan gondolkoztak gigantomán művekben, megmondom őszintén, nekem is ez volt az első elképzelésem.

Aztán rájöttem, hogy végtére akusztikai próbákról van szó, amit különféle zenekarok hajtanak végre, s úgy véltem, olyasmit kell műsorra tűzni, amiből már nyomban kiderül, hogy nem jönnek-e túlságosan messziről a hangok, megfelel-e adott esetben egy kisebb zenekarnak is. A nyitó hangverseny s az azt követő koncertek bizonyították, hogy ez a terem nemcsak alkalmas arra, amiért megépült, hanem egyenesen Európa egyik legjobb koncertterme.

Nem szorul-e valamelyest vissza a kortárs magyar zene az új körülmények között?

Egyáltalán nem. Nemsokára Dubrovayt játszunk, meg Bozayt. Mindegyre érkeznek hozzám új szerzemények, s ahhoz képest, hogy az egykori ÁHZ egyáltalán nem játszott kortárs magyar műveket, mi rengeteg új művet adunk elő. Annál is inkább, mert alapfeladatunkhoz tartozik, hogy a magyar zenekultúrát ápoljuk, persze az igényeimből nem engedek, nagyon sokan ugyanis kritikátlanul állnak hozzá a művek bemutatásához. Jómagam, zeneszerzői mivoltomban, pontosan érzem, hogy balanszírozni kell a zenekar építése és az új magyar zene fölkarolása között. Úgy vélem, hogy ez utóbbiban a Rádiózenekar élen jár, s remélem, ezt a misszióját továbbra is teljesíti. Mi meg a magunk útját járjuk, s ehhez az új hangversenyterem nagyszerű teret kínál.

Metz Katalin
(Magyar Nemzet, 2005. február 14.)