Érdemes megvilágítani a projekt hátterét, és megindokolni a címben szereplő kérdésre adott választ – amely szerintem egy igen hangsúlyos „igen”.

Mikuláskor megalakult a Bartók Emlékbizottság, és napvilágra kerültek a készülődés részletei. Többek között az, hogy a Nemzeti Kulturális Alap három éven át jelentős összeggel szándékozik támogatni Bartók lemezeinek előkészületben lévő új összkiadását. Ezt a szándékot a Népszabadság december 10-i számában elvi alapon bírálta Fischer Iván és Schiff András, két olyan világhírű művész, aki nemcsak a legjobb koncerttermekbe, hanem a legnagyobb lemezkiadókba is bejáratos. Mint a kiadás egyik (nem szakmai) kezdeményezője, elgondolkodtam érveiken. Ezek lényege, hogy a kottakiadást üdvözlik, a lemezkiadás állami támogatását károsnak tartják. Arra jutottam, hogy érdemes megvilágítani a projekt hátterét, és megindokolni a címben szereplő kérdésre adott választ, amely szerintem igen hangsúlyos „igen”.

A hólabda elindult

Mesébe illő dolog történt 2005 elején az akkor egyéves, a magánmecenatúra élénkítésével foglalkozó nonprofit szervezetünkkel. Besétált irodánkba egy magánember, és azzal bízott meg minket, hogy szervezzünk valamilyen nagyszabású eseményt a Bartók-évforduló alkalmából. Az első ötlete az volt, hogy az egyik nagy magyar zongorista játsszon a Carnegie Hallban. Meggyőztük, hogy ez nagyon sokba kerülne, de a kultusz ébren tartását aligha szolgálná, elveszne a hatalmas kínálatban. Abban maradtunk, hogy akkor mondjunk mást, de gyorsan, mert az ünnep közeleg. A pénzt mindenesetre átutalta, jelezve: szándéka komoly. Mi pedig végigjártuk a zenei élet prominenseit, s egyfolytában azt kérdeztük: mit lehetne tenni? Hogyan kezdeményezhetne egy kicsi, de mozgékony szervezet egy nagy visszhangot keltő dolgot? Tanácsért, mint komolyzenei dolgokban általában, régi hivatali és szellemi harcostársamhoz, dr. Nádori Péterhez fordultam. Ő bökte ki, némi habozás után, mint nyilvánvalóan túl nagy, meseszerű álmot: „Sokan mondják, hogy eljött egy új Bartók-összkiadás ideje.” Ekkor ő még úgy tudta, hogy ez az egész Kocsis Zoltánt nem érdekli, ezért először a régi sorozat felfrissítésére gondolt, nem vadonatújra. Ekkor 2005 márciusát írtunk. Azóta sok minden történt. Elindítottuk a hólabdát. Szövetségeseket kerestünk, és meg is találtuk őket. Elsősorban a Nemzeti Filharmonikusokat, a Hungarotont és nagy örömünkre a Művészetek Palotáját – Kiss Imre vezérigazgató írásba adta, hogy mindvégig minden koncertre és felvételre díjmentesen bocsátja rendelkezésre a koncerttermet, a felvételi technikát és a személyzetet, mert nemzeti ügyről van szó. Tévesnek bizonyult az a hír, hogy Kocsist hidegen hagyná egy ilyen vállalkozás. Májusban és júniusban több megbeszélést is tartottunk. Megállapodtunk abban, hogy célunk már nem a frissítés, hanem egy teljesen új sorozat.

Katalizátorszerepben

A Nemzeti Filharmonikusok tavaly megjelent új Concerto és Táncszvit lemeze azonban olyan jól sikerült, akkora nemzetközi sikert aratott, hogy itt valójában a „folytatásáról” van szó. Egy lemez már kész, csak 29 további következik. A mi szervezetünk nem zenei intézmény, katalizátorszerepünk van, semmiképpen sem több. Azt a célt tűztük ki, hogy szellemileg és gyakorlatilag előkészítünk egy összkiadást. Felkértünk egy szakértői bizottságot a legjobb kutatók részvételével (köztük Somfai László, Kárpáti János, Vikárius László), hogy tűzzék ki a majdani lemezfelvételek határait. Mit érdemes ma felvenni? Ez a terv hamarosan elkészül. Célunk az, hogy a Bartók-év nyitására elkészüljön egy százpéldányos reklámfüzet, amely ismerteti a kiadás tervét. Megbízást adtunk Orosz István grafikusművésznek, akinek fekete-fehér, áttetsző, a fametszeteket (is) idéző grafikái hihetetlenül jól illenek a Bartókkal sokszor asszociáló tisztasághoz. De mint volt állami főtisztviselőnek, a Nemzeti Kulturális Alap volt elnökének, nem titkolt célom volt az is, hogy „ellenállhatatlan ajánlatot” tegyek a kulturális minisztériumnak, a Nemzeti Kulturális Alapnak. Úgy érzem, számos érvet lehet felhozni arra, hogy érdemes közpénzt is fordítani erre a nagyszerű, még most is formálódó tervre. Mert Bartók hírnevének hosszú távú fenntartása állami érdek. És ezt bizony az olyan dolgok is előremozdítják, mint egy díszes fehér doboz, amelyben egyben látható a sokszínű, terjedelmes életmű, s így kerülne a világ minden lemezboltjának kirakatába. Amelyet megvennének a zenei szakintézmények szerte a világon. És belföldön is hatással lehet az olyan emberek tudatára, akik nem hallgatnak Bartókot, de tudni fognak róla.

Állami szerepvállalás

Hogy illik-e egy modern magyar államhoz, hogy felkaroljon ilyen és hasonló magánkezdeményezéseket? Szerintem igen. Az állami szerepvállalás a hosszú távú érdekek képviselete. Itt éppen erről van szó. Sértene-e bármilyen üzleti vagy szellemi érdeket? Nem látok ilyet. Bartók olyan zeneszerző, akinek Mozarttal, Beethovennel vagy Bachhal ellentétben üzleti alapon sohasem készülhet el az összkiadása. A reklámfüzet célja az, hogy segítsen megtalálni a szponzorokat és a mecénásokat. Ez a terv olyan jó, hogy biztosan meg lehet találni hozzá a támogatókat. De hosszú keresgéléssel a terv nagyon elhúzódhat – esetleg túlságosan sokat kellene nyújtani az üzleti támogatóknak. Ha az állam segít, ha legalább a felét állja a 280 millió forintra becsült összköltségnek, hamarabb, méltóbb módon valósul meg a terv. Akkor megtalálható az állami és magánérdek vállalható egyensúlya.

Török András, a Summa Artium Kht. igazgatója
(Magyar Hírlap, 2005. december 22.)