MARTONVÁSÁR – Szombaton óriási sikerű hangversennyel fejeződött be a Nemzeti Filharmonikus Zenekar jubileumi Beethoven-sorozata.

Az esti koncertet megelőző matiné műsorán két rendkívül ritkán hallható kamaramű szerepelt. Először Stamitz F-dúr kvártettje szólalt meg Szabó Zsolt fagottművész és a Nagyváry Vonósnégyes tagjai (Dúlfalvy Éva, Szabó Réka, Deák György) előadásában, majd Szabó Anita fuvola-, Papp Dániel hegedű- és Szabó Réka brácsaművész szólaltatta meg Beethoven op. 25-ös sorszámú D-dúr szerenádját. A négy égbeszökő platán alatt felállított alkalmi színpad körül a székeken és a pázsiton rengeteg zenebarát (köztük Kocsis Zoltán…) hallgatta a szépen sikerült, lendületes interpretációkat. Jövőre várjuk a folytatást!

Jóleső érzéssel állapíthattuk meg: a Titán zenéjének még a klímaváltozás ártó szellemei is behódoltak, mintegy fél órával később igen kellemes időben került sor az esti hangversenyre. Ha hihetünk az elmúlt 50 évről gondosan összeállított statisztikának, úgy Martonvásáron ez alkalommal debütált Vásáry Tamás zongoraművész-karmester, mégpedig gyönyörű műsorral. Az Egmont-nyitányt (op. 84) a C-dúr „Kismartoni” mise (op. 86) követte, végül az 5. (c-moll, „Sors”) szimfónia (op. 67) csendült fel. A Nemzeti Filharmonikus Zenekarhoz a mise előadásában a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) csatlakozott. Az énekszólókat a hazai énekesgárda élvonalából válogatott kvártett adta elő: Tokody Ilona, Gál Erika, Brickner Szabolcs és Szvétek László.

A nyitány előadása hatásos volt, de messze nem tökéletes: kisebb-nagyobb pontatlanságok sora keltett figyelmet. Bár azonnal feltűnt, milyen izzó belső feszültség fűti az interpretációt Vásáry révületbe esett sámánt idéző mozdulatai nyomán, bevallom őszintén, kicsit aggódva néztem a folytatás elébe.  
 A C-dúr mise előadásában azonban mintha nem ugyanaz a karmester lépett volna dobogóra: Vásáry pálcáját letéve személyiségét is kicserélni látszott. Most pontos volt, fegyelmezett, tévedhetetlen biztonsággal, szuverén módon irányította együttesét. (Mellékesen: a teljes műsort fejből dirigálta.) Közben jöttem rá: igen, mert a mű szellemisége most ezt a hozzáállást követeli meg! Emelkedett, ugyanakkor a szó legjobb értelmében véve izgalmas, a részleteket korrektül megmunkáló, de szeretettel telített zenélést hallhattunk. A szólistaegyüttes nagy koncentrációval, a Nemzeti Énekkar pedig a kóruséneklés magasiskoláját képviselő, makulátlan teljesítménnyel járult hozzá a produkcióhoz.  

Az Agnus Dei végeztével, úgy negyed kilenc tájban azt mondtam magamnak: most kellene befejezni ezt a koncertet, ez így volt kerek egész! A pódiumra visszatérő sámán azonban már másodszor szégyenített meg az est folyamán. Az untig ismert zárószám revelációként hatott olvasatában: döbbenetes pillanatokban gazdag drámaként, dantei utazásként a kezdet c-molljától a finálé fénylő C-dúrjáig. Kit érdekelt, hogy itt-ott újra billegett az összjáték (egyébként egyre kevésbé a műben előrehaladva): ez valóban az 5. szimfónia volt, minden mélységével és magasságával! Hálás vagyok, hogy meghallgathattam…

A lélegzetvisszafojtva figyelő, a szigetet elsüllyedéssel fenyegetően nagyszámú publikum a sugárzó záróakkordok után frenetikus ovációval köszöntötte a karmestert és a zenekart. 

Szabó Balázs
(Fejér Megyei Hírlap, 2008. július 28.)