(…) Jandó Jenő, idén 50 éves pianistánk, hangversenysorozatot ad – vagy kap? – születésnapi jutalomjáték gyanánt. Szóló- és kamaraesték, zenekaros fellépések. Ha nem tévedek, magyar előadóművész ekkora születésnapi ajándékot fél évszázadjáért nem kapott még soha. Kíváncsian várom, érdemli-e a hamarosan szintén 50 esztendős Kocsis Zoltán.
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar kíséretes kamaramuzsikával köszöntötte a jeles pianistát. Beethoven Hármasversenyének zongoraszólamát játszotta Jandó. Ha volt beleszólása partnereinek kiválasztásába, kérhetett volna hegedűst, csellistát a középmezőnyből, hogy ő maga annál inkább tündököljön a billentyűkön. Hanem a jubiláns olcsó sikerre nem pályázott, neki a legjobb társaság kellett, egy Perényi meg egy Szabadi. Talmi villogás helyett szülessék a Zeneakadémiáén valódi varázslat. Beethoven a szólistatrióból a gordonkásra bízott minden fontos kezdeményezést. Perényi Miklós, álom és ébrenlét határán, szavakban leírhatatlan intenzitással játszott, mint mindig. S mennyire illett hozzá Szabadi Vilmos hegedűjének tüzes féktelensége. A nem éppen hálás zongoraszólam birtokosa pedig mintegy integráló szerepet vitt. Talán kevésbé személyesen, mint Perényi, nem oly forrón, mint a hegedűs, de klasszikus kiegyenlítettséggel, s „ült” a vártán, a megbízhatóság eleven szobraként. Három különböző temperamentum, egy csodálatos Beethoven.
A zenekar szerepe e Hármasversenyben nem mutatós, de kényes. Ez utóbbi nem derült ki, Hamar Zsolt biztos keze és legalább annyira biztos muzikalitása volt erre a garancia. Második emberként ő is visel felelősséget az együttes ápolt hangzásának megteremtéséért.
Weber Oberon-nyitányában gömbölyű, tömör, szépséges hangon szólt közel s távol a címadó varázskürtje, utóbb a leheletfinom szólóklarinét. Öröm volt hallani a teljesen homogén, kristálytiszta, precíziós, lüktetően ritmikus vonósbasszust, a hegedűkar felszabadult énekét, fickándozó játékát, ápolt eleganciáját. Ez persze első soron mind-mind karakter, bárha technika is. Hamar Zsolt nem mindennapi formakultúráját, kifejezőerejét dicséri Brahms III. szimfóniájának megfogalmazása. Megannyi vulkanikus kitörése, lefojtott indulata a saroktételekben; az egyszerű dalból kibomló lassú szemérmes érzelmessége, a tánctól messze eltávolodott scherzo melankóliája átélt és átélhető valósággá vált. A karmester a jellegzetes Brahms-intonációk bensőséges kibontását vállalta, önként s dalolva követte őt a Nemzeti Filharmonikus Zenekar.

Breuer János
(Népszabadság, 2002. március 13.)