Kocsis Zoltán ismét színes, figyelemfelkeltő műsorral hívta a közönséget a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe. Ismervén a nagy formátumú zongoraművész-karmesternek a francia színek iránti affinitását, ezt a spanyol ihletésű koncertet is meg kellett hallgatni. A Gramofon Zenekritikai Műhely recenzense így tett.

Nagyszerű és ötletes összeállítást hallhattunk ismert és kevésbé ismert zeneszerzők spanyolos ihletésű műveiből, de a műsor természetesen kockázatot is rejtett magában, hiszen Villa-Lobos zenéje köztudottan nem azonos minőséget képvisel Debussyével vagy Sztravinszkijéval. Talán még sosem tűnt fel ennyire, mint ezen a koncerten, hogy Kocsis milyen objektíven közelít a művekhez, az érzelmesség, sőt az érzékiség legkisebb jele nélkül. Ezt az érzékiséget némiképp hiányoltam olyan művek megszólaltatásakor, mint például Ravel nyitányként elhangzott Spanyol rapszódiája vagy Debussy zárószámként hallott Ibéria című szimfonikus műve. Az anyag elképesztően alapos, ugyanakkor tárgyilagos olvasata – Kocsis kívülről vezényelte Debussy Ibériáját! – nem kedvezett a finomabb árnyalatoknak. Ravel partitúrája „mozartian”, áttetszően szólalt meg, de Kocsis nem mutatott rá olyan apró szépségekre, amikor például Debussy egy-egy cintányér-csendüléssel színezi a hangzást. Ha kicsit költőibben szeretném megfogalmazni, úgy mondanám: nem éreztem a művek illatát, nem érintett meg az éjszakai utcák, kertek titokzatos hangulata. Ez az érzelmektől mentes kottaértelmezés – amely lehet, hogy csak tőlem idegen – azonban tökéletesen illett Sztravinszkij Négy zenekari etűdjéhez. A jó formában muzsikáló zenekar a vonósnégyesre írt miniatűröket rendkívül összeszedetten szólaltatta meg, a mű tömörségének megfelelően a szólamok minden egyes hangot szinte egyenként „mutattak fel”. Jó lett volna ezt a darabot rögtön újra meghallgatni.

A fent említett kockázat leginkább De Falla Éjszakák a spanyol kertekben című alkotásán volt érezhető. Ahogyan az ilyenkor lenni szokott, az ember két dologra gyanakszik: vagy a zene ennyire érdektelen, vagy az előadókból hiányzott a mű iránti szeretet és odaadás. A hangverseny vendégszólistájáról, az 1991-es budapesti Liszt Nemzetközi Zongoraversenyen első helyezést elért fehérorosz Leonyid Kuzminról itt nem derült – nem derülhetett – ki, milyen zongorista. Bár nagy fekete hangszerét zongoraverseny-szerűen az együttes előtt helyezték el, a műben nem töltött be szólista-szerepet, játéka inkább a zenekari hangzást színesítette. A brazil Heitor Villa-Lobos Bachianas Brasileiras sorozatának kissé az akadémizmus irányába hajló hetedik darabja – amelyhez szintén adekvátnak éreztem Kocsisnak a szerkezetre összpontosító távolságtartását – inkább érdekes kompozíció, mint jó zene, de mindenképpen örvendetes, hogy a mai közönség is hallhatta és véleményt alkothatott róla.

Összességében nem volt kiemelkedő színvonalú ez a koncert, de a magyar hangversenyéletben kuriózum-értékűnek számító művek miatt a Nemzeti Filharmonikus Zenekar mégis élményt tudott nyújtani. Utólag is úgy érzem, sajnálhattam volna, ha nem megyek el.

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Km.: Leonyid Kuzmin (zongora), karmester: Kocsis Zoltán
október 19., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Várkonyi Tamás
(Gramofon Zenekritikai Műhely, 2006. november 2.)