"Az európai művelődés egyetlenegy és oszthatatlan." Lajtha László

Lajtha László halálának 50. évfordulója alkalmából a Nemzeti Filharmonikusok január 24-én világpremierre készül, és előadja a szerző  1943-ban komponált balettjét, A négy isten ligetét.

Galgóczy Judit, az előadás rendezőjének gondolatai Lajtháról:
–  ars poetica : Az igazi nagyság adni is tud, elfogadni is. Egyszerre tud nemzeti és nemzetközi is lenni. Kitágítja a nemzeti művelődés határait, befogadja az általános emberi minden hozzája érkező áramlását, és nem is ismeri a szűk, elzárkózó, nemzetinek csúfolt gyűlölködést.
– aki hazája művészetének mutatja meg az igazi honi utat, akinek gyökerei mélyen megkapaszkodnak a hazai műveltség hagyományaiban, akárhogyan is csak nemzetit akar alkotni – ha igaz ember és igaz művész, ha magasra emelkedő géniusz –, mégis egyetemes jelentőségűt teremt.

– a nyugat-európai kozmopolitizmus és formalizmus követője / a Kádár korszak ítélete

– 1955-ben a Francia Akadémia (Institute de France – Académie des Beaux Arts) halhatatlanjai közé választották./ Európa ítélete.
 

A műről:

A négy isten ligete

/ Zeusz, Aphrodité, Árész, Hermész- szoborpark/

Lajtha 1943-ban komponált balettzenéje-még sehol nem hangzott el, illetve rövid szvit-formában is csak kevesen ismerik-, azért kerülhetett a Nemzeti Filharmonikusok idei koncertsorozatába, mert a zeneszerző halálának 50-ik évfordulójáról valami különlegességgel kívántak megemlékezni
Valóban izgalmas anyag ez. Nem csak a keletkezés éve teszi azzá. Lajtha református presbiterként tevékenyen részt vett- a második Világháború alatt, Budapesten-, az „ember-mentésben”. Azt tette, amit egy embernek, egy művésznek kötelessége volt tenni. Nem többet, nem kevesebbet csak annyit, amit egy tébolyult korban mindenkinek cselekednie kellet volna, aki a humánum szót a latin és zsidó-keresztény kultúrán felvirágzó Európa polgáraként értelmezni képes. Tudjuk nem így volt.

A Lajtha-Révay szerzőpáros merész ötlete nem más, mint hogy a világégés közepén szatirikus hangvételű alkotást hoz létre.

A szatíra az istenek ligetét ellepő emberekről, s az azokat uraló hatalomról groteszk és lesújtó képet rajzol. Az igénytelen tömeg és a nevetséges, a nép által választott vezető otrombán viselkedik a Szent Ligetben. A vezető egyenesen a fő isten Zeusz helyét kívánja elfoglalni, s ez sikerül is neki. Megistenülése alatt a liget harmóniája felbomlik, hiszen az istenek, a szerelem és termékenység békés ünnepét ülik, a nép is ezt a Tavaszünnepet jön köszönteni. De a nép vak, s bármilyen istent hajlandó imádni. Az új hatalom megkaparintja Árész fegyvereit, sőt felhasználva Héphaisztosz féltékenységét -Aphrodité szerelmi csáberejével fegyverezte le Árészt-, erővel mindent a saját hatalma alá rendel. Természetesen itt is, mint minden mesében a dolgok jóra fordulnak, a gonosz pórul jár. Az isten-szobrok visszakerülnek elhagyott talapzataikra, de azért a biztonság kedvéért, Zeusz magához emel egy halandó művészt, egy táncosnőt, akit a mű végén az istenszobrok társaságában látunk. S a „többi mind harmónia”!

Jegyzet:

Úgy tűnik egyszer volt egy vagy kettő, korszak Magyarországon, amikor a se nem kommunista, se nem fasiszta ember, ez esetben művész nehezen boldogult. Megélt ugyan, de nem igazán elismerten élt. A művész neve Lajtha László. Az ember neve Lajtha László.
A mindig vagy-vagy logikával működő kultúrpolitika nem tudott még egy nevet beemelni a kánonba. Bartók vagy Kodály! És fordítva. Ennyire futotta. Pedig a „hármas egység” a világos jól prosperáló korok harmóniára törekvő kultúra-esztétikájában, csupán kiegyenlítettséget, egyfajta aranykort, horribile dictu az alkotás és alkotóművész tehetségének tiszteletét és ezen keresztül elismerését jelentette. Igen.
Talán nem volt ilyen korszak sehol, s ha volt is a magyar kultúrpolitika és politika 20-ik századi ügyetlenjei, gorombábban gazemberei nem is engedték volna, hogy legyen.
Nyugtalan hely ez a Magyarország, nehezen ismeri fel és el a saját értékeit. Nem ez így nem igaz.
Felismeri. Könnyes pátosszal a kánonba helyezi azokat, akiket az elmúlt, ledöntött, megdöntött rendszer gazemberei nem hagytak érvényesülni. Ez a módszer nem kifizetődő.
Az újra kanonizálás zsákutca.
Akkor erre nincs is szükség. Mire van? Higgadtan megítélni életműveket.
Meghallani, meglátni, felismerni az elmúlt alkotásokban az értéket.
Mi kell ehhez?
Ítészek, esztéták, szépségtudósok és szabad befogadók, kíváncsi közönség. Nem a kánonok dalnokai, nem kánon-agyú közönség, hanem egy nyitott, a művekben rejlő esztétikum mára is érvényes és hatni képes szegmenseit élvezni tudó szabad közösség, társadalom.

Lajtha László zenéjét, műveit érdemes felfedezni.
Zenéjében ötvöződik a 20-ik század stiláris „globalizmusa”,, a magyar népzene átkomponált ízei, akcentjei, az amerikai dzsessz nagyvárosi kavargása és a klasszikus- szimfonikus ,európai gyökerű formaalkotás tökéletes ismerete és alkalmazása
Lajtha a koloritok és a hangszerelés mestere. Igazi 20-ik századi zeneszerző. Nagy magyar zeneszerző.
Illik őt úgy számon tartanunk, mint Kodály Zoltánt, Bartók Bélát.
Ha nem lennék a kanonizálás ellen, azt mondanám: Bartók Béla, Lajtha László, Kodály Zoltán a 20-ik század nagy magyar zeneszerzői. Nem vagyok.

Galgóczy Judit

Lajtha …. az európai polihisztor
Részletek a Hagyományok Háza honlapjáról

Lajtha László nemcsak zeneszerző, néprajzkutató, zenepedagógus, hanem zongoraművész, karmester, egyházzenész, hangversenyszerkesztő és zenei ismeretterjesztő, hangszertörténeti szakember, a nemzetközi kultúrdiplomácia kiemelkedő alakja, hazai és európai tudományszervező is volt…

A kezdetek
„Másfél éves koromban tudtam már betűzni, és mint hat éves gyermek, megvoltak a kedvenc könyveim. Akkor kezdtem zongorázni tanulni és hétéves koromból származnak az első kompozícióim.”[ Lajtha László egyik „harctéri” levele menyasszonyához, Hollós Rózához, 1916. január 27.]

A francia zene már egészen korán felkeltette érdeklődését: „A kilencszázas évek elején nagy partitúrákat írtam Debussy-stílusban. Tizenegynéhány éves lehettem, mikor megismertem Debussyt, akit nem értettem meg, de érzékenysége mélyen meghatott.”[ Lajtha Erdélyi Zsuzsanna által feljegyzett szavai. Erdélyi Zsuzsanna: „Lajtha-töredékek Erdélyi Zsuzsa jegyzetkönyvéből.” Muzsika, 1972. július, 3.]

Tanulmányai
15 évesen a Zeneakadémia zongora előkészítő osztályába került, később Kodály Zoltánnál és Herzfeld Viktornál tanult zeneszerzést. Mindkét szülőnek voltak zenei ambíciói, de ők maguk ellenezték a zenei pályát, kívánságukra a zeneakadémiai diploma mellé (1913) állam- és jogtudományi (politikai) doktorátust is szerzett (1918).

Kiktől tanult?
Lipcsében (1909[egyes források szerint]) Bach kontrapunktikájában mélyedt el és hallgatta a Tamás-templom Bach-előadásait, Genfben pedig (1910-11) a Liszt-növendék Stavenhagennél folytatott tanulmányokat. Bartók bíztatására rendszeresen töltött hosszabb időt Párizsban (1911-13), a César Franckot eszményképének tekintő Vincent d’Indynél,[aki a budapesti Zeneakadémia professzora volt] a Schola Cantorum egyik alapító tanáránál.[ A Schola Cantorumot – amely egyfajta „alternatív” főiskola volt a merevebb Conservatoire mellett – 1894-ben Charles Bordes alapította Vincent d’Indy és Alexandre Guilmant közreműködésével. 1896-tól d’Indy vette át a vezetést.] D’Indy erőteljesen ösztönözte a fiatal magyar mestert a régi muzsika – főként a gregorián valamint a XVI-XVIII. század akkoriban szinte teljesen elfeledett (nem csak francia) mestereinek (Palestrina, Monteverdi, a Couperin-ek, Rameau stb.) megismerésére, s közben a párizsi zenei életbe is bevezette. A francia fővárosban szerzett tudás, az ott kapott művészi élmények Lajtha egész életére meghatározóvá váltak. „Jelen voltam az utolsó nagy Debussy művek[] és Stravinsky Sacre de Printemps-jának [sic.] a premierjén Párizsban.[ Breuer János Fejezetek Lajtha Lászlóról című művének 22. oldalán utal André Petiot cikkére, amely szerint Lajtha hallotta Ravel, Dukas, Florent Schmitt és mások új műveit is.] Az ottani zenei atmoszféra mélyen megfogott, s véglegesen azok közé állított, akik megérezték, hogy a dagályos utóromantika helyett új utakat kell keresni.” A művészi hitvallás kialakításában „Debussy vezetett, akiről rögtön éreztem, hogy nem utánozható, csak példa-adó, abban, hogy a zeneiség területét, a hangzást, szonoritást elhagyni nem szabad, és mindenkinek magának kell megtalálni a saját nyelvét.”[ Lajtha önéletrajzának részlete, fiainak írt leveléből, 1952. április 10.] Debussy mellett nem kevésbé fontos példaadó volt számára Ravel, akinek bemutatóin szintén ott lehetett: „Maurice Ravel az én értelmezésem szerint a zenei nyelvezet megújulását jelképezi. Debussy az én szememben az a lángész, aki a 20. század kezdetének zenéjét uralja. De vajon a mesterség géniusza ebben a korszakban nem Ravel volt-é?”[ Claude Chamfray: „Laszlo Lajtha de passage a Paris.” Guide du Concert, 1962. június 22. Magyarul: Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte, és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 294.]

Tallián Tibor rámutat, a komponista nem is „személyes vagy nemzeti motívumokat akart eltanulni a franciáktól, hanem a szabad, racionális válogatás, az eklektika módszerét.”[ Tallián Tibor rádióműsora: Magyar képek. Lajtha László munkássága 1940-1944. Adás: 1993. október 14.]

Bartók Béla, aki egy ideig Lajtha zongoratanára, majd atyai jóbarátja és segítője volt, már 1920-ban ezt a sokatmondó nyilatkozatot adta róla egy angol zenetudósnak"Kodályon és Lajthán kívül nincs értékes zeneszerzőnk." Két év múlva „kiemelkedően tehetséges és vállalkozó szellemű komponistának” nevezte, megjegyezvén, hogy merészen avantgard korai zongoraműveiben „az atonális iskola követőjeként mutatkozik be, s mint ilyen, talán Schönberghez áll legközelebb”.[23] Lajtha idős korában megemlíti, hogy korai zongoraműveit Schönberg adatta elő Bécsben, a Privatafführung für Neue Musik társaságban.A „schönbergi úttól”azonban igen hamar eltávolodott, s már a húszas évektől jellemzővé vált rá a korábbi stílusokhoz, szerkesztésmódokhoz való visszanyúlás és a szintézis keresése.

Egy fiaihoz írott levelében szinte meghatározta önmaga zenetörténeti helyét: „Ha van valami új abban a szerepben, amelyet a muzsika történetében vállalni szeretnék, akkor ennek jelentősége az, hogy visszavinni a sok »izmus« után a muzsikát a humanizmus területére. Nagy gesztusok, u. n. mélységek nélkül való emberi emberhez, amilyen volt a muzsika Haydn és Mozart kezeiben.”

A nemzetközi érvényességű muzsika alapjának az erős nemzeti gyökereket tekintette. Azok a gondolatok, amelyeket a komponista az általa oly nagyra tartott mesterről, Debussyről mondott, egyben saját ars poeticája részeként is tekinthetők: „Az igazi nagyság adni is tud, elfogadni is. Egyszerre tud nemzeti és nemzetközi is lenni. Kitágítja a nemzeti művelődés határait, befogadja az általános emberi minden hozzája érkező áramlását, és nem is ismeri a szűk, elzárkózó, nemzetinek csúfolt gyűlölködést.” Ugyanebben a rádióműsorban mondta: „aki hazája művészetének mutatja meg az igazi honi utat, akinek gyökerei mélyen megkapaszkodnak a hazai műveltség hagyományaiban, akárhogyan is csak nemzetit akar alkotni – ha igaz ember és igaz művész, ha magasra emelkedő géniusz –, mégis egyetemes jelentőségűt teremt.”

További információk:

http://lajtha.hagyomanyokhaza.hu/index.php?menu=517