Születésnapi hangversenyt adott a Nemzeti Filharmonikus Zenekar a főzeneigazgató, Kocsis Zoltán vezényletével a Művészetek Palotájában. A jogelődöket is figyelembe véve 85 szál gyertyának kellett volna égnie a születésnapi tortán. Kocsis azonban mellőzte a negédes külsőségeket, inkább a lényeget mutatta meg: az együttes fejlődéstörténetét.

A méltatásokban aránylag ritkán esik szó a koncertműsorok szerkezetéről, a művek és előadók kapcsolatáról. A Nemzeti Filharmonikusok (NFZ) születésnapi estjére Kocsis Zoltán olyan szellemes, és a „minden mindenhez kapcsolódik” elvet érvényesítő, ugyanakkor a hallgató számára élvezetes hangzó zenekartörténetet állított össze, amely valóban páratlan. Igaz, az sem túl gyakori, hogy egy szimfonikus társulat ilyen szép időt érjen meg, és épp „élemedett korában” álljon új pályára.

A hangverseny Dohnányi Ernő Ünnepi nyitányával kezdődött, amelyet a főváros létrejöttének – Pest, Buda és Óbuda egyesülésének – ötvenedik évfordulójára komponált a szerző, és amely 1923 novemberében Kodály 55. zsoltára és Bartók Táncszvitje mellett hangzott el először. 1923 – ebben az esztendőben lépett a budapesti zenei élet színterére a műkedvelő tisztviselőkből alakult Székesfővárosi Zenekar, Bor Dezső karnagy vezetésével. Az Ünnepi nyitány hatalmas apparátusú, bombasztikus zenekari darab, amelyben a Szózatot és a Himnuszt, valamint saját Magyar Hiszekegyjét idézi Dohnányi. Ezeket vagy kiemeli az előadó – patetikus hangulatba ringatva a hallgatót – vagy ezt elkerülendő, kicsit „elkenheti” a dolgot. E Szkülla és a Kharübdisz között Kocsis biztosan hajózott, poentírozta az idézeteket, de elementáris tempóban suhant, így az érzelgésnek nem adott időt. Ahogy a műsorlapon „tiszteletbeli magyarnak” titulált Brahms három darabja, az I., III. és X. magyar tánc előadása is mentes volt az édeskedéstől; inkább az együttes fizikai és lelki felkészültségére mutatott rá, ami a nézőtérről egészen üdének tetszett.

A táncok Dohnányitól kitűnően vezettek át Kadosa Pál III. zongoraversenyéig, amelynek magánszólamát Ránki Dezső játszotta. 1958-ban a szerző maga mutatta be a versenymű második, végleges változatát (az első verziót Antal István játszotta). A „Kadosa-istállóból” került később a nemzetközi koncertélet élvonalába a nagy pianista-generáció két szövetséges tagja, Kocsis Zoltán és Ránki Dezső. A két teljesen különböző egyéniség között a zenei összhang ma is töretlennek látszik. Kadosa III. zongoraversenye – a közhellyel élve – „ritkán hallható”, nem emlékszem, mikor találkoztunk a művel élő előadásban. Ránki Dezső koncentrált tolmácsolásában méltó főhajtás volt a mester emléke előtt.

Szünet után a Kossuth „szimfóniai költemény” hangzott el. Ez a korai Bartók-kompozíció a jelenbe vezetett. A mű CD-felvétele a folyamatosan gyarapodó Bartók Új Sorozat eminens darabja. Januárban MIDEM-nagydíjat nyert, és számos más nemzetközi elismerést is hozott, itthon aranylemez lett. Az élő előadás a kétkedőket két dologról is meggyőzhette: a Kossuth-szimfóniának helye van az életmű-szériában, és a vállalkozás jó kezekben van. A jelenhez kapcsolódott a koncertet záró Kodály-mű, a Fölszállott a páva – változatok magyar népdalra előadása is. Az NFZ nemcsak a Kodály-emlékévben tartja műsorán a zeneszerző darabjait. A mester szelleméhez híven, úgy merít a múltból, hogy a jövőre nyisson távlatot.

A Nemzeti Filharmonikusok ünnepi hangversenye
Km.: Ránki Dezső (zongora), karmester: Kocsis Zoltán
április 5., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Albert Mária
(Gramofon Zenekritikai Műhely, 2008. április 10.)