Ami Berliozt illeti, az ember nem is nagyon érzi Faust jelenlétét, mintha éppen csak ürügyként használta volna a doktort a szerző, hogy mégis legyen valami a kezében, amikor komponálni kezd. Aztán olyan messze ment tőle, hogy még a Rákóczi-induló is belefért a darabba, hogy a szöveg csak nagyon lágyan tartja egyben a darabot, a történet pedig még lágyan sem. Így aztán belekerülünk a csávába, hiába hangoztatjuk, hogy Gounod műve igen messze van az eredetitől, mert az legalább a történetet (vagyis az első részt) elmeséli. Berlioz olyan kényelmesen kezdi a maga darabját, a magyar pusztán álmodozó Fausttal, hogy a végén ripsz-ropsz kell befejeznie, amivel a cselekmény logikátlanságát emeli ki, hiszen ki volna olyan bolond, hogy a túlvilág biztos tudatában az ördöggel akarna cimborálni, és ha valaki azért adja szerződésileg a lelkét a patásnak, hogy megmentsen valaki mást, az olyan nagyszerű ember, hogy nem volna szabad elkárhoznia.

Ha viszont nem kárhozik el, akkor lemaradnánk a nagy alvilági lovaglásról Vortex és Gyaur hátán, amitől a gyerekek sikítva menekülnek. Más ez a borzongás, mint amikor az ember egy nagy zenei pillanatot él át, de a maga módján élvezetes. Amúgy meg jutott bőven a szeretett borzongásból is, különlegesen szép előadás zajlott a MüPában. Zenekari alapon, de máshogy nehéz a Faust elkárhozását jól előadni. Így is nehéz, de most megtörténhetett a rácsodálkozás, mennyire finoman indul a darab a Nemzeti Filharmonikusok előadásában, és ez a finomság, a zenekari színek, a hangszerelés öröme mindvégig megmaradt.

Az éneklés örömét nem mindig sikerült megtalálni, különösen akkor nem, amikor Giorgio Beruggi az elkárhozott címszereplővel bajlódott. Bajlódás, ez talán túlzás, a pufi tenor szemérmesen lesütött szemmel a kottából olvasta föl a szólamát, sok az énekelnivaló, és időnként valóban kilátástalannak tűnik a tenor szerepe – pedig most nincs színpad, nem kell azt is kitölteni valamiképp. Beruggi hangja viszonylag későn, csak a második részben mondta föl a szolgálatot, akkor is csak egy kínos, bár hosszúnak tetsző pillanatig, amiből egy derekas gesztussal sikerült csak kilábalni. Ez ment egyébként végig, ez a némileg parodisztikus olasz operai manír. A darab Méphistopheles, vagyis Ruben Amoretti megjelenésével kapott egy kis levegőt. Amoretti jó hang, és hogy más elképzelései voltak az előadásról, mint a tenorkollégának, azt már az öltözékével is jelezte: sötét öltöny, fekete ing, piros nyakkendővel. A zene alatt érkezett a pódiumra, és még a hegedűsök háta mögött kezdett el énekelni, amitől megmozdult egy kissé a szín, színházszerűbbé vált a koncert.

 
Vizin Viktória énekelte Margitot, igazán példásan, tudva és akarva, az emberben csak bizonytalan hiányérzetet hagyva, mert nemcsak a kötelezőt teljesítette, de aki nézte az ökölbeszorított kezet, az láthatta, mennyi feszültség és indulat van az énekesnőben. Hogy mi az, ami nem volt benne, arra nem tudok egyértelmű választ adni, pedig hiányzott.

Az előadás azonban élmény volt, Kocsissal, a tempókkal, az egész előadói logikával, amely föláldozott a legismertebb részekből is valamit, a megszokottat, kevésbé lágyan és éterien táncoltak a szilfek, mint valami csillogó, hangulatos összeállításban szoktak, amely a szimfonikus zenekar színeit mutatja be, de az egészet átjárta a határozottság és a Berlioz iránti tisztelet, a remekmű iránti szeretet. És az ilyesmi ragadós, szerencsére.

Fáy Miklós

NOL, 2010. október 25.