Kocsis Zoltán csütörtökön, hagyományos jótékonysági koncertjével ünnepelte ötvenedik születésnapját, tegnap este pedig barátai, tisztelői köszöntötték a Magyar Tudományos Akadémián. Kocsis biztos benne, hogy nem ismétlődik meg a rendszerváltás időszakának elhibázott kultúrpolitikája, és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár továbbra is megkapja a kiemelt állami támogatást.

– A kilencvenes évek eleje óta minden évben nagy jótékonysági koncertet ad a születésnapján. Miért tartja ennyire fontosnak ezt a már-már szertartássá váló hagyományt?
– Nem a születésnap, hanem éppen a jótékony cél miatt. A koncertek bevétele a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálathoz kerül, amelynek sajnos még ma is rengeteg teendője van Magyarországon, bár a helyzet természetesen nem annyira rossz, mint például Romániában, ahol ez a szervezet 1989 óta tevékenykedik. A bevételből megvásárolt takaró, pulóver, napközi otthonos étkeztetés éppen olyan fontos számomra, mint az, hogy a szolgálat tevékenysége – bár jó néhány politikus is kötődik hozzá – mindig pártok fölött állt, ha úgy tetszik, nemzeti ügy lett.
– Az idei hangverseny azért volt különleges, mert kerek évfordulóhoz, az ötvenedik születésnaphoz kötődött. Készített valamiféle számvetést?
– Nem érzem a koromat, nem foglalkozom vele, nincs is rá időm, mert nagyon feszített ütemterv alapján dolgozom. Amikor 1974-ben megismertem Pilinszky Jánost, ő már túl volt az ötvenen, én huszonkét éves voltam, de egyáltalán nem éreztem a korkülönbséget, és nem tartottam őt öregnek. Ami a számvetést illeti, azt már régen elkészítettem magamban. Nem kell ahhoz ötvenévesnek lenni, hogy vissza tudjak tekinteni a múltba, intenzíven éljem a jelent, és tudatosan tervezzem a jövőt, ami persze úgysem úgy alakul, ahogy az ember gondolja.
– Június 2-án, vagyis holnap este Ravel Daphnis és Chloé című balettjét dirigálja a Zeneakadémián, a Nemzeti Filharmonikusok és a Nemzeti Énekkar élén. Nem először választ olyan darabot, amely a múlt század tízes éveiben keletkezett, s magyar hangversenyteremben azóta is csak nagyon ritkán csendült fel…
– Valóban ez a kedvenc korszakom: ha én dönthetnék, hogy mikor szeretnék élni, biztos, hogy az első világháború előtti időszakot, az utolsó békeéveket választanám, még akkor is, ha tudnám, hogy utána jönnek a háború borzalmai. A tízes évek elején keletkezett Bartók, Sztravinszkij, Debussy, Ravel és Rahmanyinov számos remekműve, Richard Strauss érett korszakába lépett, Schönberg pedig már ekkor hangnemen kívül, atonálisan gondolkodott. Az összegzés és az új kezdeményezések évei voltak ezek, és szerencsésnek érzem magam, hogy az elmúlt időszakban több olyan darabot mutathattam be ebből a korszakból a Nemzeti Filharmonikusokkal, amelyek nemcsak régóta foglalkoztatnak, de úgy érzem, komoly mondanivalóm is van róluk. Ilyen volt Rahmanyinov I. szimfóniája, Richard Strauss Alpesi szimfóniája, A fából faragott királyfi vagy Debussy Tavasz című műve. Most, a Daphnis és Chloé kapcsán az ragadott meg, hogy Ravel művészete milyen nyilvánvalóan és erőteljesen hatott Bartók szimfonikus alkotásaira. Bartók egyébként egy rövid esszéjében írt is erről, de ha például Daphnis éjszakai jelenetét vagy Chloé táncát a kalózvezér előtt összehasonlíthatjuk a két-három évvel később keletkezett Fából faragott királyfival, szembetűnő a hasonlóság.
– Az utóbbi években készített hangszereléseinek középpontjában is ez a korszak áll. Miért akar zenekarral megszólaltatni olyan kompozíciókat, amelyek eredetileg szólóhangszerre vagy kamaraegyüttesre íródtak?
– Egyfajta közlési vágy és persze a szimfonikus zenekari repertoár bővítésének szándéka hívta életre ezeket a hangszereléseket.
– A Hungarotonnál el is készült egy lemez belőlük, amely azonban nem jelenhet meg, mert a Bartók-hangszerelések kiadásához a zeneszerző örökösei nem járultak hozzá. Mi lesz a "dobozban maradt" felvétel sorsa?
– Mostanra beláttuk, hogy a közeljövőben sajnos nem várható ennek a problémának a megoldása, ezért a lemezen eredetileg is szereplő Debussy- és Ravel-darabok mellé felveszünk még két kisebb Debussyt – a Skót indulót és a Táncot -, illetve Ravel Antik menüettjét. A hangszerelések egy részét egyébként nem én készítettem, hanem maga Maurice Ravel, ami számomra hatalmas ösztönző erő, mert Ravel minden idők talán legjobb hangszerelője volt.
– A Nemzeti Filharmonikusoknál az elmúlt két évben nyugodt, kiszámítható szakmai munka folyt, ami annak is köszönhető, hogy a most leköszönt kormányzat kiemelt támogatásban részesítette az intézményt, így egyáltalán nem voltak anyagi gondjaik, sőt a zenészek kiemelten magas fizetést kapnak. Nem tart a kormányváltás esetleges negatív következményeitől?
– Nem félek a jövőtől, mert biztos vagyok benne, hogy nem ismétlődhet meg a rendszerváltás időszakának elhibázott kultúrpolitikája, amikor botcsinálta politikusok sorozatban követték el a baklövéseket, a többi között a zenei életben is. Medgyessy Pétert régóta ismerem, komoly és felelős politikusnak tartom, s ezért nagyon remélem, hogy kormánya komolyan veszi majd azt az ígéretet, hogy a jó kezdeményezéseket nem szüntetik meg csak azért, mert az előző kormány indította el őket. Az országnak szüksége van kiemelt kulturális alapintézményekre, köztük a Nemzeti Filharmonikusokra, és ez teljesen független pártoktól, politikától.
– Sokan azt mondják, túlfinanszírozott az együttes…
– Akik ezt mondják, elfelejtik, hogy itt valójában három intézményről – Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár – van szó, és a zenekar nem úgy működik, hogy egy viszonylag alacsony létszámú állandó együtteshez hívunk alkalmanként kisegítőket, hanem magas az állandó létszám, mert ezt követeli meg az általunk játszott repertoár. Bár a gazdasági kérdésekkel nem én foglalkozom, mégis felelősséggel állíthatom, hogy a zenekar nincs túlfinanszírozva. Igaz, hogy most nincsenek anyagi gondjaink, és a zenészeinknek normális, európai színvonalú fizetést tudunk adni, de nem herdáljuk a pénzt, minden forintnak megvan a helye. Az elmúlt négy év alatt összesen kilenc teljes körű – tehát nem csupán pénzügyi – vizsgálat zajlott le nálunk, amelyek azt mutatták, hogy minden rendben van a gazdálkodással. Nem szeretnék óvatosan fogalmazni: meggyőződésem, hogy ez a költségvetési támogatás – amit az infláció mértékével évről évre növelni kell – jár a Nemzeti Filharmonikusoknak.
– Görgey Gábor kulturális miniszter a közelmúltban azt nyilatkozta a Magyar Hírlapban, hogy a tervek szerint 2004-re felépülő új hangversenyterem nem lehet kizárólag a Nemzeti Filharmonikusok otthona. Mi a véleménye erről az elképzelésről?
– Az új hangversenyterem létrehozása a magyar zenei élet összes szereplője és mindenekelőtt a közönség érdeke, ezért senki sem gondolhatja komolyan, hogy bármelyik zenekar vagy intézmény kisajátítaná a termet a többiek elől elzárva a koncertezés lehetőségét. Ahhoz viszont mindenképpen ragaszkodnunk kell, hogy a Nemzeti Filharmonikusok próbaterme és irodahelyiségei – az eredeti terveknek megfelelően – az új hangversenyterem épületében kapjanak helyet. A nagy budapesti zenekarok közül ugyanis csak mi vagyunk "albérlők": nincs székházunk és próbatermünk, s régóta tart az az áldatlan állapot, hogy évente közel ötvenmillió forintot (vagy még többet) kell fizetnünk bérleti díjként a Vigadó Irodaház Kft.-nek. A hírek szerint 2003-ban mennünk is kell a Vörösmarty téri épületből, mert eladják az irodaházat.
– A karmesteri, zeneigazgatói munka, a Nemzeti Filharmonikusok irányítása érezhetően egyre több időt, energiát követel. Ez azt jelenti, hogy – oly sok híres zongoristakollégájához hasonlóan – a vezénylésért feláldozza a hangszeres játékot?
– Szó sincs róla. Továbbra is elég sok szólóestet adok, főleg külföldön, most például egy Brüsszelt, Antwerpent, Párizst, Ljubljanát és Bécset érintő turnéra készülök. Tény, hogy mostanában nincs túl sok időm gyakorolni, de én nem tudok hangszer nélkül létezni, és vezényelhetek bármennyit, biztos, hogy zongoristaként fogok meghalni.

Retkes Attila
(Magyar Hírlap, 2002. június 1.)