Nem pontosan azt kaptuk, amit reméltünk, de sokkal többet annál, mint amit várhattunk. Mert a magyar zene (mit is szokás ilyenkor égre emelt szemmel sóhajtani: Kodály országában?) lassan hűlő pocsolya volt.

A pocsolyaság sem valami kellemes állapot, de ha még hűl is, az tényleg nehezen kibírható. Csak az a kérdés, kinek nehéz. Mert ott van az operaház, és nem mondhatjuk, hogy nézők ezrei és ezrei tüntetnek a minisztériumok előtt: nem bírjuk tovább, nem nézzük tétlenül, hogy évadok mennek le egyetlen értékelhető produkció, egyetlen értelmes este nélkül. Egy ország vagy egy város zenei életét azonban két motor hajtja, ha hajtja: az opera és a szimfonikus zenekar.

Majdnem azt kaptuk, amit remélni is alig mertünk. Véget ért a semmittevés, kevés próba, hányavetiség, unalmas bérletek, a kifejezéstelen Beethovenek és Brahmsok korszaka, zajlik az élet, folyik a vetélkedő, és aki kimarad, az lemarad. Ha nem most, majd öt év múlva, de elkerülhetetlenül föl fogják számolni azokat a zenekarokat, amelyek nem tudnak támogatót szerezni. Megvan a két nyertesünk, a Nemzeti Filharmonikusok és a Fesztiválzenekar, a többiek harcolhatnak a bennmaradásért; úgy tippelem, még két hely van szabadon, ennyi hangversenyre, ennyi zenekarra lehet érdeklődő közönség. De a két első hely foglalt. Hogy ne csapatoknak kelljen drukkolni, maradjunk a személyeknél, Kocsis vs. Fischer – erről szól ma a komolyzenei élet.

Voltaképpen már ki is mondtuk, hogy mi a baj, ha maradt még baj, de előbb vegyük át az anyagot. Kocsis és Fischer együtt megalapítja a Fesztiválzenekart. Színleg csak átmeneti jelleggel – erre utal a név is -, nagyon udvariasan csupán kölcsönkérve a zenészeket egy-egy produkcióra. A többi zenekar vezetőjét persze nem ejtették a fejük lágyára, rájönnek: vége a szép időknek. Ha itt kiderül, hogy lehet színvonalas munkát is végezni, akkor befellegzett a magyaros muzsikálásnak, ha a jó zenészek meghívást kapnak a Fesztiválzenekarba, akkor többet fognak keresni a rosszaknál, vége a „senki nem dolgozik, de nem is él túlságosan jól” időszaknak.

A Fesztiválzenekar voltaképpen a rendszert sérti, és mivel az állandó zenekaroknál tiltják vagy éppen csak tűrik a zenészek kikölcsönzését, a Fesztiválzenekarnak kellemesen ellenzéki jellege lesz. Tudjuk, amit tudunk alapon soha zenekari koncertre nem járó figurák ülnek a közönség soraiban, hogy Schubert-szimfóniákat hallgassanak, és közben azt érzik, hogy jól megadják a kommunistáknak.

A rendszerváltás ezt a pikantériát elveszi a zenekartól. A Fesztiválzenekar támogatókat talál, és állandósítja magát, bár megtartja az ideiglenességre utaló nevet, és ahogyan ez az élet más területein is megtörténik: a nagy közös ellenség elveszítésével kellemetlen problémák jelentkeznek. Amit mindig is lehetett sejteni: nem jó, ha ketten vezetnek egy intézményt. Kocsis is, Fischer is sokat adott a zenekarért. Kocsis az idejét, a nemzetközi rangját, Fischer Iván ezen felül a biztosnak látszó nemzetközi karrierjét, természetes hát, hogy szeretnék látni a viszonzást.

A zongoristaként állandóan többre vágyó, nagyobb keretekben gondolkodó Kocsis vezényelni kezd, eleinte meglepően ügyetlenül, már ami a vezénylés manuális részét illeti, de persze kikezdhetetlen hallással és világos interpretációs szándékokkal. Fischer Ivánnak nem kellett bizonygatnia, hogy karmester, de hogy mennyire jó muzsikus, az időnként még ma is vitatott kérdés. A baj persze nem ez, hanem maga a szervezet. Ha két főnök van, akkor egyiktől a másikhoz lehet menni panaszkodni, ez megengedte, az hozzájárult, az egyik megtiltotta, míg a másik kifejezetten kérte, ő így mondta, a másik meg nem így mondta. És ne tévedjünk, mind Fischer Iván, mind Kocsis Zoltán megtanulta Toscaninitől az elvet: az életben demokrácia, de a művészetben arisztokrácia. Egy zenekart nem lehet szavazatokkal irányítani, kell valaki, aki megmondja, hogy ez a tétel gyors vagy lassú legyen, és ha gyors, mennyire gyors. Ez érvényes, ha nem is ennyire ridegen, magára az intézményre is: ezt hívjuk meg vendégművésznek, és ő ül a második pultnál.

A két kard villant és csattant, Kocsis elveszítette az első csörtét, Fischer Iván maradt a Fesztiválzenekar zeneigazgatója. Kocsisért viszont szinte azonnal jelentkezett az Állami Hangversenyzenekar, és kezdődhetett a hirig. Nem mindig nemes eszközökkel, de feltétlenül nemes célért: megmutatni, mi vagyunk a jobb muzsikusok, mi vagyunk az avatott interpretálók, mi tudjuk jobban. Ehhez persze nem elég az eszme, mert a zenészeknek fizetést kell adni, könyökölni kell a támogatásért, rúgni és harapni, sztrájkolni és nyilatkozni. Semmi baj, csak el ne higgyük, amit hasonló kérdésben Michael Corleone mondott. Ami történik, az nagyon is személyes, és nemcsak biznisz.

Itt is vagyunk, megérkeztünk, erről van szó, amikor azt mondom: majdnem azt kaptuk, amire vágytunk. Van pezsgés? Van. Van zenei élet? Van. Jók a koncertek? Nagyon is. És van rá közönség, a Fesztiválzenekarnál akkora, hogy egy hangversenyt többnyire kétszer meg tudnak ismételni telt ház előtt, de a Filharmonikusok vendégköre is egyre nagyobb, és mintha fiatalodna is. Vannak elszánt drukkerek, akik csak ide vagy csak oda járnak, de a többiek tudják, hogy jobb felől is neki fütyölnek, meg bal felől is. Az egésszel mégis van egy aprócska baj: maga a személyesség.

Hogy egy kézenfekvő ellenpéldát mondjak: minden év január elsején adja a televízió az újévi koncertet Bécsből. A világ leghíresebb karmesterei vezénylik a Bécsi Filharmonikusokat. Természetesen van színvonalbeli különbség, nem teljesen mindegy, hogy Harnoncourt vagy Kleiber, Ozawa vagy Karajan vezényel, az alap mégis mindig ugyanaz: maga a zenekar. Ez az alap akkor is megmarad, ha az első szembejövő embert állítják a karmesteri pulpitusra, hogy próbálja meg fölvenni a háromnegyedes lüktetést. A zenekar nem nézne oda, hanem játszaná azt, amit mindig is tud. Az intézmény maga képtelen bizonyos szint alá süllyedni.

Ez az, amiről egyelőre még álmodnunk sem szabad. Mert félő: túl nagyot koppan a fejünk a padlón. A probléma a Nemzeti Filharmonikusoknál feltűnőbb, ahol a zenekarra nem is lehet ráismerni, ha nem Kocsis irányítja. Abban a pillanatban elvész a feszesség, a fegyelem, az a rendületlenség, amellyel a zeneművek lényegét célozzák meg. Az egész testület zenekar helyett hangszerként működik, mintha lenne egy százszemélyes, nem minden pontján tökéletes zongora, amelynél valóban nem mindegy, hogy az zenél rajta, aki ismeri minden erényét és gyengeségét, vagy csak egy másik zongorista, netán egy szélhámos, akinek a művészete megrekedt a Szamárindulónál.

A Fesztiválzenekar helyzete azért árnyaltabb, mert Fischer Iván zenekarépítő, kitűnő érzéke van ahhoz, hogy egyrészt a társulaton belül fenntartson bizonyos feszültséget, mozgékonyságot, talán bizonytalanságot is, amitől mindenki azt érzi, hogy teljesítenie kell, nincsenek bérelt helyek. Másrészt Fischer Iván annak is mestere, hogy egyben tartsa a társulatot, hogy a fenyegetettséget éreztesse, sziget vagyunk a közönyös óceánban, vagy ahogy elhíresült naplóbejegyzésében mondja: „Ez a hazugsággal, korrupcióval, rasszizmussal és antiszemitizmussal teli ország nem érdemli meg ezt a kiváló zenekart.”

Mindennek ellenére a hazai szimfonikushelyzet két ember ügye. Időnként a kettő csatája, leginkább a békés-békétlen egymás mellett élése, de ha Kocsis holnap abbahagyná a vezénylést, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar fél év múlva már ugyanazon a kétségbeejtő színvonalon hangicsálna, mint Kobayashi idejében. Ha Fischer Iván elfogadná egy osztályon felüli zenekar zeneigazgatói felkérését, nem biztos, hogy öt év múlva lenne még Fesztiválzenekar. De hogy nem olyan lenne, mint ma, az egészen biztos. Egyikük mellett sem dolgozik lehetséges utód, olyan asszisztens, aki folytathatná a munkát. Amire tehát leginkább szükségünk van, az az idő. Évek, évtizedek, hogy a gyökerek mélyebbre eresztődjenek, hogy ne tehetségfüggő legyen az eredmény, hanem az intézmények szilárduljanak meg.

Addig meg, ha nincs jobb dolgunk: hallgassuk őket. Most is, hogy mindketten külön-külön a Magyar Kultúra Követei lettek.

Fáy Miklós
(168 Óra, 2007. január 25.)