A négyszólamú vegyes kart és zenekart foglalkoztató mű bemutatójára 1915. december 25-én került sor bécsi Hofburg báltermében, egy kórház javára rendezett jótékony célú karácsonyi hangversenyen. A szerző emellett Névnapi nyitányát és a Krisztus az olajfák hegyén című oratóriumát is maga vezényelte.

Ludwig van Beethoven (1770–1828) 1814 vége és 1815 nyara között, a Bécsi Kongresszus idején komponálta Meeresstille und glückliche Fahrt (Szélcsend és szerencsés hajózás, op.112) című kantátáját. A négyszólamú vegyes kart és zenekart foglalkoztató mű bemutatójára 1915. december 25-én került sor bécsi Hofburg báltermében, egy kórház javára rendezett jótékony célú karácsonyi hangversenyen. A szerző emellett Névnapi nyitányát és a Krisztus az olajfák hegyén című oratóriumát is maga vezényelte.
Az egyetlen tételből álló, két részes mű Goethe két költeményére készült (Szélcsend a tengeren; Szerencsés utazás), amelyek 1795-ben jelentek meg, és kezdettől párban szerepeltek a különféle kiadásokban. Beethoven fiatal korától vonzódott a német költő művészetéhez, élete során másfél tucatnyi művet – az Egmont kísérőzene mellett főként dalokat – komponált Goethe nyomán. A két mester egyetlen alkalommal, 1812 nyarán találkozott Teplitzben és töltött együtt néhány napot az üdülőhelyen. Beethoven két évvel később látott hozzá a kantátához, amelyet egy 1815 elejére tervezett szerzői hangversenyen szeretett volna előadni. A bemutató után hét évvel jelentette meg a mű partitúráját a bécsi Steiner und Comp. kiadónál, a címlapon a „Halhatatlan Goethének” szóló ajánlással. Egy példányt el is küldött a költőnek, aki azonban – talán idős kora és betegsége miatt – sem erre, sem a komponista későbbi levelére nem válaszolt.
Amint Beethoven az említett levélben is utalt rá, a költemények ellentétes hangulata kiváló lehetőséget kínált a zenei kontraszt kifejezésére.

Az 1. részben (Tiefe Stille herrscht im Wasser… / Mély csend uralkodik a vízben…) a nyugodt tenger portréját ábrázolta a mozdulatlanságot tükröző, visszafogott, szinte érzelemmentes zenével. A csendet zenésítette meg, de nem a béke, hanem a magány – és talán a süketség – csendjét. Már itt kiderül, hogy nem csak a vihar jelenthet veszélyt a tengeren, hanem a nyugalom is lehet riasztó, sőt életveszélyes. Az első figyelmeztetés a halálos csendhez kapcsolódó „rettenetes” (fürchterlich) szónál váratlan sforzatóként jelentkezik, majd rögtön utána a „távolság” (Weite) szóra eső, több ütemen át tartó fortissimo akkordot a teljes együttes szólaltatja meg.
A kezdet visszatérése után attacca, azaz szünet nélkül következik az ellentétes karakterű 2. rész (Die Nebel zerreissen… / Felszakad a köd…). A rövid átvezetésben a természet éledését, a szél és a hullámok mozgását festik a felfelé és lefelé haladó skálamenetek, majd végig egyetlen hangulat uralkodik, amely ünnepélyes zenéjével a hajó továbbindulását és célhoz érését ábrázolja (… es naht sich die Ferne, schon seh’ ich das Land! / … közelít a távol, már látom a földet!). Beethoven a vers örömteli mondatait többször is megismételte, miközben felidézte a Fidelio megszabadulás jelenetét, illetve előre vetítette a 9. szimfónia befejezésének hangulatát.