Mendelssohn g-moll zongoraversenyét 22 éves korában komponálta. Bemutatójára 1831 októberében, Münchenben került sor a szerző szólójával, egy nagy jótékonysági koncert keretében, a bajor király jelenlétében. (A siker olyan nagy volt, hogy ráadásképpen a szerzőnek improvizálnia is kellett Mozart Figarójának híres „Non pi? andrai”témájára.)

A zongoraverseny ajánlása Delphine von Schauroth (1813–1887] zongoraművésznőnek szól, aki iránt a komponista ezekben az években gyengéd érzelmeket táplált. Delphine csodagyermek volt, a nagyhírű zongoravirtuóz, Kalkbrenner tanítványa; első nyilvános hangversenyét 9 éves korában adta Frankfurtban. Mendelssohn 1830. júniusi, müncheni tartózkodása alatt kelt leveleiben így ír az akkor 17 éves, csodaszép lányról: „Tegnap nagy estély volt P. Kerstorfnál… Hummel négykezes szonátáját általános ováció közepette szépen előadtuk… a lány nagyon jól játszik és nekem, amikor tegnapelőtt először játszottunk együtt (mert már háromszor ment a darab), egészen rendesen imponált.” – „[A játéka] csupa tűz és szellem, előadásmódja erőteljes és könnyed… hogyan is tehetné meg egy fiatal muzsikus, hogy ne lelkesedjen érte?.” A zeneszerző még ugyanez év decemberében Párizsba vitte magával a g-moll zongoraverseny kéziratát, s Erard kiállítótermében megmutatta Lisztnek, aki zongorához ült, és a komponista legnagyobb ámulatára az alig olvasható kéziratból első látásra végigjátszotta.
A g-moll zongoraverseny három tételét Mendelssohn átvezetésekkel fűzi össze, s a nyitótételben a bécsi klasszikus hagyomány szerinti, külön zenekari és külön szóló-expozíció helyett a témák bemutatását egyetlen formaegység keretében oldja meg. A zenekar csak hét bevezető ütemet játszik, s a szólista máris határozottan közbevág és átveszi az irányítást: ő intonálja a főtémát, majd később a melléktémát is, amelynek érdekessége, hogy a távoli Desz-dúrba kalandozik el. Az egyébként is sok tekintetben szabálytalan nyitótétel legkülönlegesebb szakasza a lassú tételbe való átvezetés: trombita- és kürtfanfár adja meg a jelet a „színváltozásra”, a g-mollból a távoli E-dúrba való áttűnésre. Bár Mendelssohn a nővérének írott leveleiben igyekezett elbagatellizálni a Delphine Schauroth-hoz fűződő kapcsolatának jelentőségét, ez az egyszerűségében is megragadó, ihletett lassú tétel sejteni engedi érzelmeinek valódi mélységét. A finale kezdetén ugyanaz a fanfár tér vissza, amely az 1. és a 2. tételt is összekapcsolta, s csak az a-mollból G-dúrba tartó átvezetés után szólal meg a zongorán a tüneményesen virtuóz, G-dúr zárótétel táncos rondótémája. A ciklus összefogásának további eszköze, hogy a finale igen hatásos befejezése előtt, mintegy távoli emlékképként megjelenik az első tétel főtémája és melléktémája is.