A cseh nemzeti opera atyjának, Bedřich Smetanának a szimfonikus műfajban legjelentősebb és egyben legnépszerűbb műve a Hazám ciklus, amely hat, programatikus címmel ellátott szimfonikus költeményt tartalmaz. Az 1872 és 1879 között keletkezett sorozatot a zeneszerző a cseh nemzet dicső múltjának, illetve a cseh tájak szépségének szentelte, és Prága városának ajánlotta. Bár kezdettől fogva összefüggő ciklusként tervezte meg a hat művet, és egybetartozásukat számos motivikus összefüggéssel is erősítette,  máig külön-külön is előadják őket – különösen igaz ez a ciklus talán legnépszerűbb, leggyakrabban hallható darabjára, a Moldvára.

A Hazám ciklus zenéjének programjáról a komponista a kor szokása szerint rövid leírásokat közölt, s ezek alapján hallás után is jól követhető e világosan tagolt, tömören és hatásosan szerkesztett művek egyértelmű karakterekkel ábrázolt jeleneteinek sora. Az első, Vysehrad című darab Prága ősi várának dicsőségét és bukását mutatja be. Az utána következő Moldva természetábrázoló zenéje Prága folyójának útját festi le igen érzékletesen, a két forrás (a fuvolák illetve a klarinétok dallama) egyesülésétől egészen a cseh fővárosig. E sajátos utazás közben a hallgató egy-egy rövid epizód idejére részese lehet a parton zajló eseményeknek: egy erdei vadászatnak, egy parasztlakodalomnak, a tündérek táncának a holdfényben, a (ma már nem létező) Szent János zuhatag fenséges látványának, majd a Vysehrad kezdőmotívumának fortissimo, diadalmas megszólalása jelzi, hogy a folyó elérte Prágát.

„Az igazat megvallva, én egy concerto grosso típus vagyok”. Bohuslav Martinů (1890–1959), a Janáček utáni cseh zeneszerző-generáció zeneszerzőgeneráció legkiemelkedőbb tagja nyilatkozott így, aki számos művet komponált különféle összetételű  szólistacsoportra és zenekarra. Első ilyen darabja az 1931-ben keletkezett Concerto vonósnégyesre és zenekarra volt. A mű megszületése a belga Pro Arte kvartettnek köszönhető, melyet a zeneszerző  „napjaink legeslegjobb kvartettjének” nevezett. Akkoriban ez a kiváló együttes több zeneszerzőt is felkért hasonló versenymű komponálására – köztük Bartókot is, aki  IV. vonósnégyesét 1928-ban nekik ajánlotta. Míg Bartók esetében az elképzelés nem valósult meg, Martinů, aki a műfaj, s különösen Händel concerto grossói iránt épp ez idő tájt kezdett komolyabban érdeklődni, örömmel fogadta a felkérést; már másnap hozzáfogott a mű felvázolásához, s a következő évben, 1932 márciusában a bemutatóra is sor került.

Martinů mesterien hangszerelt, és a szólistákat igen magas technikai követelmények elé állító Concertója messzemenően egyedi megformálású alkotás. A meglepően rövid, mindössze négy és fél perces, energikus nyitótétel után következő, majdnem kétszer olyan hosszú Adagio a mű súlyponti tétele, melyet nagyon személyes hangvételű, magas hőfokon izzó lírája, s szinte romantikus fokozásai tesznek vonzóvá. A mérsékelt tempójú fináléban a ritmikus jelleg derűs, játékos karakterrel párosul.

I. Allegro con brio

II. Adagio

III. Allegretto grazioso – Molto vivace

IV. Allegro ma non troppo

Antonín Dvořák (1841–1904) változatos életművében a zeneszerző szimfóniái kaptak kiemelkedő szerepet, hiszen csaknem minden életszakaszában komponált ebben a műfajban. Beethovenhez hasonlóan ő is kilenc szimfóniát írt. A Dvořák-szimfóniák tanúsága szerint a komponista mind tartalmi, mind formai szempontból a tradíciók folytatójának vallotta magát. A programzene helyett a brahmsi-schuberti gondolkodásmódhoz csatlakozott. Ez az állásfoglalás tükröződik a VIII. szimfóniában is: a mű megőrizte a négytételes forma kereteit és tételtípusait.

A szimfónia klarinétokon, kürtökön és csellókon megszólaló, ünnepélyes g-moll bevezetője a 18. századi hagyományra utal vissza, azonban nem követi ezt teljes mértékben. Újbóli megjelenése a kidolgozás és – trombitával kiegészítve – a visszatérési szakasz előtt egyéni megoldás, cezúraszereppel ruházza fel az egyébként bevezető funkciójú anyagot. A szonáta- és rondóformát ötvöző finálé trombitafanfárja is váratlanul visszatér a tétel későbbi pontján. A c-moll Adagio vonóskari indítása bensőségesebb érzésvilágból fakad. Dvořák érzelmessége távolodik a német romantika mestereitől, közvetlenebb szálakkal kötődik szláv kortárs szerzőkhöz. A scherzo táncos hangvétele Csajkovszkij varázslatos báljeleneteit idézheti fel a hallgatóban. A szalontáncot azonban Dvořáknál át- meg átjárják a népies tánc elemei. Nem egyértelműen cseh néptáncokról van itt szó, inkább egy-egy jellegzetes ritmusképletről, záróformuláról, és csak elvétve bukkan fel eredeti népies dallam.