This beloved work should more properly be called the overture to Die Zauberharfe (“The Magic Harp”), the fairytale opera Schubert wrote in 1820.  After eight performances, the opera was taken off the program and quickly forgotten.  The overture was attached to Schubert's Rosamunde music only when it was published, almost thirty years after the composer's death.

In 1823, Schubert composed incidental music for a play called Rosamunde, Princess of Cyprus by Helmina von Chézy, the playwright and poet who also wrote the libretto to the opera Euryanthe by Carl Maria von Weber, thereby putting considerable obstacles in the way of Weber's genius.  Rosamunde, which was also less than a theatrical masterpiece, was produced, and performed twice, at the Theater an der Wien.  Schubert wrote the incidental mujsic, but he did not compose an original overture; instead, he recycled the overture from another of his operas, Alfonso und Estrella, which was never been performed at all during his lifetime.

The Zauberharfe/Rosamunde overture consists of a brooding slow introduction (in C minor), followed by a spirited fast movement in C major.  It has an abundant flow of pleasing melodies, brilliantly orchestrated.  Once freed from all the unsuccessful stage works to which it had been connected, this sparkling music has thrived on its own as one of Schubert's most popular works.

Csajkovszkij Hegedűversenyét 1878 tavaszán komponálta, s jó barátjának, Auer Lipótnak dedikálva jelentette meg. Auer a hegedűszólam bizonyos részeit hangszerszerűtlennek találta és szerette volna átdolgozni, de nem volt rá ideje. Így az 1789 márciusára kitűzött bemutató elmaradt, s híre ment, hogy Csajkovszkij hegedűversenye játszhatatlan… Végül az orosz származású Adolf Brodszkij mutatta be 1881-ben Bécsben, Richter János vezényletével.

A mű 1. tételének formai érdekessége, hogy a hosszú, bravúros kadenciát a szólista nem a tétel legvégén, hanem a kétharmadánál, mintegy a visszatérésre való rávezetésként játssza el. A „Canzonetta” feliratú lassú tételt a fúvósok színpompás hangzású bevezetője indítja, s majd ez vezet rá a szünet nélkül következő fináléra is, amely a nyitótételhez hasonlóan felvonultatja a 19. századi hegedűjáték teljes technikai arzenálját, s könnyed rondótémájával és dudakíséretes, rusztikus epizódjával rendkívül hatásos kicsengést ad a műnek.

„Az új szimfónia olyannyira melankolikus, hogy nem fogja tudni elviselni. A partitúrának gyászkerettel kell megjelennie” – írta Brahms kiadójának, Fritz Simrocknak nem sokkal a II. szimfónia 1877. december 30-i bemutatója előtt. A Richter János vezényletével tartott premieren azonban kiderült, hogy a zeneszerző csupán tréfált, s éppen kiadója könnyebbülhetett meg a leginkább, hogy a mű (Brahms más kompozícióihoz mérten) váratlanul könnyed hangvételűnek bizonyult, és első hallásra is jelentős közönségsikert aratott.

(more…)