General-Anzeiger
2021. 08. 23.

Hangos bravózás üdvözölte a hagyományos hangzást

SZIMFÓNIACIKLUS  Les Talens Lyriques és a Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar a World Conference Center Bonnban, merőben eltérő megoldásokkal

SZERZŐ: GUIDO KRAWINKEL

Eredeti hangzás és hagyományos hangzás különböztette meg a Christophe Rousset vezette Les Talens Lyriques együttes és a Nemzeti Filharmonikusok Stefan Soltész karmesterrel adott koncertjeit a WCCB-ben. A két műsoron Ludwig van Beethoven összesen négy szimfóniája csendült fel. A Nyolcadik és a Hetedik letisztult eredeti stílusban, a Hatodik és a Negyedik hagyományos hangzású változatban hangzott el. Mindkét előadásnak megvolt a maga varázsa.

A Talens Lyriques a Nyolcadik szimfónia himnuszszerű nyitótételéhez pattogó könnyedséggel és finom érzékekkel nyúlt. A francia, eredeti hangzású előadásmódot képviselő zenekar itt rendkívül sokoldalúnak bizonyult, egyrészt lágy, homogén, ugyanakkor letisztult, helyenként egyértelműen törékeny hangzást kínált, ami ha kellett, erőteljessé is tudott válni, hogy sarkokat és éleket hangsúlyozzon a zenében.

Ugyanakkor előadásuk részben kissé „al frescó”-nak tűnt, mivel a tonális és időbeli finomhangolás itt-ott kisebb hiányosságokat mutatott.

Mindazonáltal Christophe Rousset végig könyörtelenül vitte előre a zenei fonalat, semmilyen manírt nem engedett meg magának a sallangok nélkül kivitelezett Menuettóban, és mindvégig lendületesen és erőteljesen hajtotta előre zenekarát egészen a záró Allegróig. Hasonlóan alakult a Hetedik szimfónia Fináléja is, amelyen kiváltképp nagy hévvel száguldott végig. Ugyanez a Scherzónak is hasznára vált, és a lassabb részek hangulata már nyugodtabbnak tűnt. A második tétel Fugatójából viszont hiányzott a lendület. Bár Rousset itt főleg az átláthatóságra összpontosított, a lendület meg sem közelítette azt az intenzitást, amelyet az első tételben mutatott.

FOTÓ: BARBARA FROMMANN
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar Stefan Soltész karmesterrel teljesen lenyűgözte a közönséget.

A nap második koncertjén, a Nemzeti Filharmonikus Zenekart kitartó és hangos bravózással ünnepelte a hagyományos hangzást előnyben részesítő közönség. Stefan Soltész és a zenekar tökéletesen eltalálták, hogyan kell az érzelmekre hatni, az általuk rendkívül kulturáltan megformált hangfürdő minden kétséget kizáróan valódi balzsam volt a léleknek. Ragyogó indítás volt a „Pastorale” néven jegyzett Hatodik szimfónia, az első tétel bukolikus „molto pastoso” hangulatban szikrázott. A zenemű hangzásvilága leginkább krémtortára emlékeztetett, amely nagyon kifinomult, mégis selymesen lágy. Ha a zivatart ábrázoló negyedik tételben volt is talán némi megingás, az semmit nem vont le a zenekar kimagasló játékkultúrájából.

A koncert második részében a Beethoven-szimfóniák közül talán leginkább alulértékelt Negyedik szimfónia hozzáértő rutinnal teljesedett ki: a nyitótétel robusztus lendülettel, az Adagio finom olvadással, a Scherzo frissen és lendületesen, a Finálé pedig dramaturgiailag megragadó, izgalmas perpetuum mobileként hatott.

Ráadásnak briliáns választás volt Brahms I. magyar tánca, amely a zenekar hallhatóan létéből és zsigereiből eredő, az alvajárók magabiztosságát idéző előadásában úgy tűnt, talán karmester hiányában is ugyanígy játszották volna.

A teljes német nyelvű kritika elolvasható a képre kattintva.