Olyanok vagyunk, hogy természetünknél fogva szeretünk büszkének lenni arra a közegre, létformára, nemzetre, sportegyesületre, vagy akár zenekarra is, ahová tartozunk. Természetesen magunkra öltve annak hagyományait, történetét. Ha a közeli múltban alakult, született a minket körülvevő szerveződés, akkor hamvasan friss lendületességére, ha régi és patinás, akkor meg történelmi léptékű múltjára vagyunk büszkék.

Székesfővárosi Zenekar – Magyar Állami Hangversenyzenekar – Nemzeti Filharmonikus Zenekar. Ha más nem is, a „vérvonal” vékony cérnaszála összefűzi ezt a három elnevezést.

Az immár több mint tíz esztendeje Kocsis Zoltán vezette zenekarnak most alkalma volt visszatekinteni, ünnepelni, jubileumot ülni, büszkének lenni. A koncert után mégis az a kellemes érzés töltött el, hogy az együttes nem annyira a múlt ködös emlékein való merengéssel van elfoglalva, sokkal inkább a jövőbe tekint. A koncert ihletettsége, színvonala legalábbis teret engedett ilyen megelőlegező következtetéseknek.

A tervezett műsor sokszínű volt, urambocsá kissé túl eklektikus, legalábbis ez a gondolat motoszkált bennem a hangverseny előtt. Bartók és Kodály szinte természetes, de, hogy Dohnányi és Kadosa között még egy kis Brahms is? Jobban meggondolva persze magától értetődő, hogy egy ilyen alkalommal felborul a hagyományosnak tekinthető műsorszerkesztés, és habár a hosszú évtizedek súlypontjait teljességgel átfogó programra nyilván nincs lehetőség, egyfajta, szubjektumoktól sem mentes, szélesebb merítésre a zenei paletta magyar vonatkozásaiból, talán igen.

Dohnányi Ernő Ünnepi nyitánya indította útjára a 85. születésnap programját. Több összetevője lehet annak, hogy elég ritka madár ez a darab a koncerttermekben, az egyik evidens ok azonban a megszólaltatáshoz szükséges hatalmas, és ezen belül formabontó, szokatlan apparátus. A pódiumon szimmetrikusan helyezkedtek el a szólamok, két teljes zenekart is kiadva, mindezt megfejelve egy bővített fúvóskarral, sőt egy rézfúvós triásszal a zenekar mögötti karzaton. Kissé szürreális élmény rácsodálkozni arra az egyszerű tényre, hogy például a nagybőgő szólam jelentős számban képviselteti magát a színpad bal oldalán is.

Az interpretációra a keresetlen őszinteség volt jellemző. A pazarul hangszerelt darabra egyebek közt a széles ívű pátosz nem csekély megnyilvánulása nyomja rá bélyegét, melynek kiteljesedéseként a Himnusz erkeli hangjai szövődnek előbb részleteiben, majd leplezetlen összefüggésben a zenekari szövet közé. Kocsis vezetése alatt az előadás nem nyilvánít véleményt, pártatlan marad; nem domborítja és emeli ki túlcsordult élvezettel a kései romantika zengzetességében fürdőző zenei részletet, de nem is leplezi el, vagy siklik át rajta. Tessék, itt van, lássátok, halljátok, és ítéljétek meg, ahogy ízlésetek diktálja. A megszólaltatás ereje mindettől függetlenül káprázatos, és ha a zenekar teljesítményéről szólunk, ez semmiképp sem elhanyagolgató tényező.

Ezek után következett egy figyelemreméltó svédcsavarral Brahms magyar táncai közül három. A pozícionálás, meggyőződésem, határozott jelentéssel bír: nem önfeledt ünnepi koncert részesei vagyunk, hiszen akkor egyfajta becsontosodott, kétes hagyomány szerint, programon kívül, a hivatalos műsor után szólaltak volna meg ezek a darabok. Itt egészen másról van szó, talán egy pillanatnyi, levegővételnyi körülnézésről, hátrapillantásról, hogy aztán ismét előre szegeződjön minden tekintet.

A híres első, és a valamivel kevésbé ismert harmadik és tizedik magyar tánc vezet el Kadosa Pál 3. zongoraversenyéhez. A darabválasztás nyilván személyes indíttatású: mind Kocsis, mind a szólót játszó Ránki Dezső tanítványa volt Kadosának. Kocsis és Ránki kívülről misztikusnak tűnő kapcsolata amúgy is megérne egy misét. Ez is valami olyasmi, egyfajta évtizedeken átívelő állandóságot képviselő emberi és zenei viszonylat, amilyet mi, a közönség, nagyon szeretünk. Érdekes látni, ahogy a tételek közti pár pillanatban egy-egy szóval, gesztussal int egymásnak a két muzsikus, vagy ahogy az előadást követő hálás taps közepette azon vitatkoznak, hogy mikor hajoljanak meg, mikor vonuljanak le. Azon kapom magam, hogy túlzott jelentőséget tulajdonítok ezeknek az emberi mozzanatoknak, de hiába, a két teljesen különböző habitusú, ám egyaránt kimagasló művészt szeretjük időről időre egy színpadon látni.
Az előadásra ezúttal a nem csekély befektetetett, kemény munka a jellemző. A cseppet sem könnyű zongoraszólam nagy energiákat mozgósítva, de megkérdőjelezhetetlen magabiztossággal szólal meg Ránki előadásában, a zenekar pedig precíz és erőteljes a dús kíséretben.

Bartók kritikán felül álló, kiteljesedett alkotói korszakából való művein túl újabban egyre gyakrabban kerülnek műsorra ismét korai alkotói korszakaiból való szárnypróbálgatások. Ilyen a Kossuth szimfónia is, melyről, úgy fest, végre lehámlik az alapkoncepcióban szavakkal megfogalmazott kissé avítt máz, és lassan világossá válik, hogy a zene e nélkül is, vagy inkább főleg e nélkül életképes. Figyelembe véve, hogy a darab egy huszonkét éves fiatalember műve, aki életkorából fakadóan keresi önmagát, zenei eszköztárát, és szükségszerűen még a kor nagy mestereinek hatása is rányomja bélyegét kompozícióira, a Kossuth szimfónia egyáltalán nem jelentéktelen darab, még akkor sem, ha a komponista később maga is elfordult hazaszeretete ezen ifjonti megnyilvánulásától.

Ez még a későromantika széles hangszerelése és eszköztára, melyben a Nemzeti Filharmonikusok önfeledten lubickolnak, azonban mindvégig tartva az arányokat, formákat. Sokszor hallhattuk a zenekart az utóbbi években szépen, erőteljesen, magas színvonalon játszani, ám gyakran mégis maradt bennem olyan érzés, hogy valami visszatartja a kifejezés energiáinak egy részét, mintha nem mindig fortyanna elő minden, ami az együttesben benne rejlik. Olcsó fordulat lenne azt mondani, hogy a 85. évforduló remek alkalom volt ahhoz, hogy most minden vélt vagy valós gát átszakadjon, de tény: ezen a koncerten hallatlanul friss, életteli volt a zenekar.

A koncert zárószámaként Kodály Páva-változatai csendültek fel, hogy – mint Kocsis Zoltán a Bartók-mű után a közönséghez intézett kis ünnepi köszöntőjében elmondta – optimistább hangulatban záródjon ez a születésnapi hangverseny, mint amilyen a Kossuth szimfónia mélységesen szomorú kicsengése. A darab klasszikus hangszereléséhez kissé hozzákarcsúsított zenekar egy szemernyit sem veszített erejéből. A vérbő hangzás alfája és ómegája mindvégig a magas színvonalon működő összes szólam közt is a rézfúvóskar volt, mely egész este félelmetes produkciót nyújtott; Ha kellett, szervesen épült a zenei szövetbe, ám olykor valósággal letaglózó energia kelt életre a kürtök, tubák, harsonák által.

Ezenközben azonban egy pillanatra sem szenvedett csorbát az össz-zenekari hangzás.

A Páva-variációkat, a közönség lelkes tapsa ellenére nem követte ráadásszám. Kocsis a kétségtelenül szubjektíven, és éppoly tudatosan felépített program ezen pontján sem engedett szilárd elhatározásából, miszerint nem kerekít a születésnap tetejére petárdákkal dúsított fiesztahangulatot. A muzsikusok meghajoltak, majd levonultak a színpadról. Ahogy Kocsis Zoltán kis beszédében utalt rá, várja a közönséget a századik születésnapon is, elképzelhető, hogy az igazi ünneplést addigra tartogatja.

Látnunk kell azonban, hogy ez a zenekar, noha valóban 85 évnyi hagyomány örököse, és bár – így legyen továbbra is – jó pár muzsikusa hosszú ideje, esetleg évtizedek óta hűséges tagja már, nem nyolcvanöt, hanem csupán néhány esztendős.

Azt kívánom, éljen hát soká.

2008. április 5.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Ránki Dezső – zongora
Vez.: Kocsis Zoltán
DOHNÁNYI: Ünnepi Nyitány, Op.31
BRAHMS: 1., 3. és 10. magyar tánc
KADOSA: 3. zongoraverseny, Op.47
BARTÓK: Kossuth – szimfóniai költemény
KODÁLY: Felszállott a páva – változatok magyar népdalra

– mg –
(Café Momus, 2008. április 8.)