A jubileumi Bartók-év nyitókoncertjének az volt a nagy kérdése, hogy a könnyű megoldásoktól és zenetörténeti közhelyektől irtózó Kocsis Zoltán hogyan tud megfelelni az ünnepi alkalomból adódó konvencionális elvárásoknak. A Gramofon Zenekritikai Műhely recenzense szerint az eredmény: egy nagyon izgalmas és egy korrekt félidő.

Bartók Béla: I. hegedűverseny (op. posth), I. zongoraverseny, Concerto
Km.: Kelemen Barnabás (hegedű), Ránki Dezső (zongora), Nemzeti Filharmonikusok, karmester: Kocsis Zoltán
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, március 24.

Aligha vitatható, hogy Kocsis Zoltán napjaink egyik legjelentősebb Bartók-interpretátora, s ezt nemcsak itthon, hanem világszerte így gondolják szakmai körökben. Ezt a cseppet sem könnyen elérhető és megtartható pozíciót először zongoristaként, a Philipsnél megjelent lemezsorozatával vívta ki: e felvételek nagy része máig etalonértékű. Később karmesterként és zenekarvezetőként is Bartók-specialistává képezte magát, ami egyrészt saját, nagyszerű Bartók-hangszereléseinek, másrészt a Nemzeti Filharmonikusokkal az ezredfordulón megkezdett minőségjavító programnak köszönhető. Ebben a folyamatban ugyanis kezdettől meghatározó szerephez jutott a bartóki életmű.

Mindezek alapján egyáltalán nem meglepő, hogy a jubileumi Bartók-év hivatalos nyitókoncertjét Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar adta – abban a teremben, amely éppen e hangverseny napjától kezdve viseli Bartók Béla nevét. A szólisták személye is szinte magától értetődő volt. Kocsis és gyerekkori barátja-riválisa, Ránki Dezső szakmai kapcsolatában új fejezetet nyitott az a lehetőség, hogy egyikük továbbra is hangszere mellől, másikuk viszont a karmesteri pulpitusról vehet részt a zenei folyamatok irányításában. Kelemen Barnabás pedig az elmúlt években sokszorosan bizonyította, hogy nemcsak egy virtuózan hegedülő ifjú versenygyőztes, hanem érzékeny és elmélyült muzsikus, aki a kevésbé látványos, kamarazenei indíttatású produkciókban éppen olyan otthonosan érzi magát, mint a hangszer technikai lehetőségeit maximálisan kiaknázó concertók, bravúrdarabok világában.

Ha az előadókat egy képzeletbeli barkochba-játékban pillanatok alatt ki lehet találni, milyen meglepetés maradhat a publikumnak? Természetesen a repertoárválasztás, vagyis az, hogy a könnyű megoldásoktól és a zenetörténeti közhelyektől irtózó, azokat szándékosan elkerülő Kocsis hogyan választ a bartóki életműből olyan darabokat, amelyekkel az ünnepi alkalomból adódó konvencionális elvárásoknak is meg tud felelni. Ezúttal az a kompromisszum született, hogy az este első részében a még mindig szinte teljesen ismeretlen – de posztromantikus stílusjegyeiből adódóan könnyen befogadható – fiatalkori Hegedűverseny, valamint az ugyancsak ritkán (és jó színvonalon még ritkábban) játszott I. zongoraverseny hangzott el, szünet után viszont Bartók oeuvre-jének első számú „slágerdarabja”, a Nemzeti Filharmonikusok és jogelődjének repertoárján is hosszú évtizedek óta szereplő Concerto.

Két ellentétes félidőt hallottunk tehát, s különös módon ez az interpretációk ihletettségére is igaz. A legerősebbnek a zongoraversenyt éreztem, amelyben Ránki Dezső elkötelezett, technikailag perfekt, zeneileg is tökéletesen felépített játékához a zenekar precízen, figyelmesen, érzékenyen kapcsolódott. Szólista és zenekar együttműködése a Hegedűversenyben is kiegyensúlyozottan alakult, s a két tétel karaktere is plasztikusan, szépen rajzolódott ki. A Concerto viszont kissé fáradtnak, enerváltnak tűnt: bár ez az interpretáció is korrekt volt, a Bartók kései remekművére oly jellemző, markáns hangulatváltásokból ezúttal keveset érzékeltünk.

Retkes Attila
(Gramofon Zenekritikai Műhely, 2006. március 31.)