A Nemzeti Filharmonikusok koncertje Bartók Béla születésnapján
Bartók születésnapján a legnagyobb magyarhoz méltó koncertet adott a Nemzeti Filharmonikusok élén Kocsis Zoltán. A Hegedűverseny szólóját Kelemen Barnabás játszotta, A Kékszakállú herceg vára szerepeit Wiedemann Bernadett és Fried Péter énekelte.

Az 1937-38-ban írt Hegedűverseny talán két korszak határán helyezhető el Bartók életművében; bizonyos értelemben a középső pályaszakasz lezárása, de már a kései korszak első jele – igaz, „öregkori” nagy stílusának kiteljesítéséhez a komponistának sem külső, sem belső ideje, sem szellemi tere nem adatott. A kényszerű amerikai emigráció európai kultúrája a legbelső magját támadta meg, ráadásul komoly pénzügyi nehézségekkel is szembe kellett néznie: Bartók pária volt New Yorkban.

Az ott készült nagy művekből (Hegedű szólószonáta; 3. zongoraverseny; és a művészileg balul sikerült Concerto, amely állami művészet, ámde olyan, amely mögött semmiféle állam, legfeljebb az „emberi közösség” absztrakt és illuzórikus szív-állama áll) mindamellett gyaníthatjuk, milyen irányba vezetett volna a zeneszerzői út: a klasszikus, nagy formák szinte posztmodern átlelkesítése, átértelmezése; a végső kérdéseket megválaszoló „nagy” dallam keresése és a megtalálás szkepszise; az úgynevezett barbár intonáció radikális mellőzése; a ritmusvilág némi leegyszerűsödése; a hangszínek kikeverésének Bartóknál addig kevésbé tapasztalt szinte kéjes, ugyanakkor mégis aszketikus öröme, hogy csak a legszembeötlőbbeket említsük.

Mindezt azért kellett most vázolni, mivel a Hegedűverseny korántsem homogén, hanem legkivált útkereső műalkotás, és – a technikai nehézségeket leszámítva – ezért is jelentős feladat az előadóknak, ugyanis egységet kell találniuk ott, ahol ez szinte lehetetlen. A zenetudomány kimutatta, hogy a mű első koncepciója a jelenlegi második, variációs tételhez kötődik, és így aligha véletlen, hogy ez lett a végső változat legkiforrottabb, legmélyebb, minden tekintetben leginkább egynemű szakasza. Ezért talán az sem lehet véletlen, hogy Kelemen Barnabás éppen ezt játszotta a legszívhezszólóbban, a legváltozatosabb hangszínekkel, a legtökéletesebb koncentrációval – magányosan, mégis egy közösség tagjaként.
És éppen ez az összjáték volt a lényeg, hiszen a tétel erősen kamarazenei hangszerelése miatt a zenekar és karmester munkája messze felülmúlja a kísérő feladatokat: az ütősök, a vonósok és a fafúvók csoportja a szólóhegedűvel egyfajta rafinált (hiszen mégis egy versenyműbe ágyazott) kamarakoncertet hoz létre, Bartók kései korszakának feltehetően legérzékenyebb, ugyanakkor legforradalmibb, egyes elemzők (például Somfai László) szerint az 1945 után dernier cri-nek kikiáltott szerializmusig előremutató muzsikáját. Ám ahhoz szerencsés csillagzat szükségeltetik, hogy ez a szárazon is patetikus, úgyszólván „félszáraz” zene valóban megszólaljon és eljusson a szívekhez. Kocsis Zoltán vezetésével a Nemzeti Filharmonikusok zenészei eszményi partnerként társultak a szólistához; Bartók partitúrájának legapróbb rezdülése is megmoccantotta a zenekari pókháló szálait; mindenki figyelt mindenkire, a kötéltáncosok egymást támogatták, ismét bebizonyítva, hogy Kocsis felfoghatatlanul nagy tettet vitt végbe ezzel az együttessel, és az alig valamilyen létezésből Európa élvonalába emelte a gárdát.

A Kékszakállú herceg vára főhőse – Kocsis ezt nyilatkozta – bizonyos értelemben a vár, és ezért is mondott le a hangversenyen a mostanában divatba jött, úgynevezett „félig szcenírozott” előadásról, noha Szacsvay László – kicsit talán túlzottan anekdotázó, kicsit kodályos, kicsit „magyarosch” modorban – elszavalta a partitúrában is szereplő verses prológust. Másként fogalmazva: Kocsis azt gondolta talán, hogy a vezérkönyv tökéletes megszólaltatása kárpótolja az operát váró nézőt az esetleg kétes látványok és suta akciók elmaradásáért. A hangverseny után elmondhatjuk, hogy igaza volt.

És ebben a balladai (vagy mahleri értelemben szimfonikus?) koncepcióban talán még zavaróbbnak tűnt a herceget adó Fried Péter sok dalszínházi gesztusa, szemforgatása, olykor talán szándéktalanul is groteszk arcjátéka, mely a rossz értelemben vett civil játékmódhoz közelítette jelenlétét. Fried hangilag (és egyáltalán zeneileg, hiszen nála a parlando inkább pongyolaság) is fölöttébb sebezhető alakformálásában nem egy mitikus hőst, hanem egy kissé sértett kispolgárt láthattunk-hallhattunk, aki inkább csak dohog, semmint valóban összeomlik Juditja árulásán.

Ami nem is volt árulás ebben a szereposztásban, hiszen a csodálatos orgánumú, hatalmas anyatigrisre emlékeztető, egyszerre népballadás és wagneres monumentalitású Wiedemann Bernadett bekebelezte szerelmesét, aki állítólag „az élet viharaiban, harcaiban megedzett, sokat próbált férfi. Kegyetlen és gyengéd, bölcs és szenvedélyes, a maga életét élő teljes ember”. Kroó György legalább is ezt írja róla. Ám Friedtől inkább egy félszeg neurotikust láttunk, két közepesen sikeres kezelés között. A most hallott és látott interpretációban aligha lehetett volna kifejezőbben bemutatni kettejük szellemi egyenlőtlenségét, mint az ötödik ajtó megnyílásának őrületes C-dúr zengésében, ahol Judit – legalább is a megszokott előadásokban – valósággal a porba sújtódik a Kékszakállú birodalmának most megtapasztalt roppant dimenzióitól, tágasságától, felmérhetetlen gazdagságától. Wiedemann Bernadett ezzel szemben enyhén tárgyilagosan, kissé rezervált arctartással vonta le a konzekvenciát: „Szép és nagy a te országod”. Mintha azt gondolta volna mellé: na, ja. Vagy ezt: na és? És joggal, hiszen az előzményekben olyan ellenállhatatlan női varázserővel, a bibliai kígyó indázásával, emberi képességei olyannyira zsongító erejű latba vetésével vette rá partnerét a teljes kitárulkozásra, hogy győzelme nem lehetett kétséges. Más kérdés, hogy innen, az ötödik ajtó küszöbétől csak lefelé vezethetett útja, de nem küzdőtársa, hanem Bartók zenéje és Balázs Béla szövege miatt. Mindezzel azt szeretném érzékeltetni, hogy a két énekes közti művészi súlykülönbség feltehetően félrevitte volna, és a legrosszabb esetben amolyan cselvígjátékká fokozta volna le a drámát, ha nincs Kocsis Zoltán, a karmester, aki egyértelműen nem az ötödik ajtó fényének zengésére, hanem a hetedik kinyitása előtti örvénylő ütemekre, a férfi és a nő közti döntő párbeszédre tette volna a dráma csúcspontját. Itt lihegett, a lefojtott indulatoktól pattanásig feszült és robbant a muzsika. És noha Fried Péter egyáltalán nem volt képes áténekelni a zenekart (ráadásul a régi asszonyok megszerzését lefestő, az eredeti elképzelés szerint mélyen rezignált záró monológjában megmaradt a korábbi hódításaival hódítani akaró, a kávéházi pultnál hősködő hím szellemi horizontján) a karmester megmentette az eredeti elképzelést: Judit besoroltatott a régi asszonyok feltehetően nála kevésbé öntudatosan lázadó karába, és a gőgös művészférfi, ez a Nietzschét olvasó, dekadens Lohengrin (Nie sollst du mich befragen! – „hogy hívnak, meg ne kérdezd!”) visszamehetett sértettségének a nagy zene révén megmentett és ekként sértetlenül maradt bástyái mögé.

Mindezzel együtt (vagy éppen emiatt?) Kocsis dirigálása letaglózó erejű, revelatív előadást hozott, a partitúra mélyelemzésének tőle szinte megszokott diadalát. Mégis kissé nyugtalanul kérdezzük: ki lesz a Férfi a Bartók Új Sorozat valószínűleg hamarosan elkészülő Kékszakállú lemezfelvételen? Mert Judit már megvan.

Csont András
(Revizor, 2008. március 27.)