Bartók, Kurtág, Kocsis, Ránki

A tüntetések őszét éljük: a Bartók halálának 61. évfordulójára rendezett koncert is ezzel indult, noha mindössze egyszemélyes volt: amikor a minisztériumos Schneider Márta megjelent a pódiumon, hogy elmondja idevágó beszédét, az amadindás Rácz Zoltán felugrott és „Én ezt nem hallgatom!” felkiáltással elhagyta a nézőteret (persze a zenére visszatért). És igaza lett. A hölgy olyan fülsértő közhelyekkel operált, hogy attól lepattogzott még a nagybőgőkről is a festék.

Kocsis Zoltán a Nemzeti Filharmonikusok élén nyitó műsorszámként Kurtág Brácsaversenyének önállósodott első tételét választotta. Én nem lett igaza. Mert noha érthető a szándék, hogy ezzel összekösse a befejezetlen Brácsaversenyt ránk hagyó Bartókot és egyik legnagyobb utódját, az is köztudott, hogy Kurtág ezt az 1954-ben diplomamunkaként komponált művét érvénytelennek tekinti, és párizsi ösztöndíja után szerzett 1959-es Vonósnégyesét látta el az op. 1 megjelöléssel. A Kurtág-versenymű (Nagy Sándor igyekvő, szép hangú szólójával) a maga üstdobbal és mélyvonósokkal induló borongós hangulatával mintegy kissé a nemzeti nagyromantika iskolás visszhangja, olykor bartókos tritonuszokkal megfejelve. Ám mégis komoly tanulsággal szolgált, hallgatása közben rádöbbenhettünk, miféle roppant szellemi tanácstalanságban, mondhatni zűrzavarban élt az ötvenes években szinte a teljes magyar értelmiség.

Aztán betolták a zongorát, és Ránki Dezső belecsapott Bartók egyik fő művébe – 2. zongoraverseny. Már sokszor hallottam ebben a felállásban a darabot, de még soha ilyen elemi erővel, ilyen teljes koncentrációval, ilyen vaslogikával, ilyen technikai tökéllyel. A korábbi előadásokban Ránki az első tételben ritkán volt képességei csúcsán (ám a második tételt minden alkalommal gyötrelmesen szépen adta elő), ám ezúttal az első másodperctől az utolsóig rabul ejtette a végén üvöltve tomboló közönséget. És a kezdeti bizonytalankodásoktól eltekintve a zenekar tökéletes partnere volt, az első részben a fúvóskar remekelt, a másodikban a csodálatosan finom szordínós vonósok, a végén mindenki. Ránki most megjelenítette a teljes panorámát, a kedves játékosságtól a démoni ritmikus megszállottságig, a legmagányosabb monologizálástól a közösségi hangba torkolló ünnepélyes zárlatig. Szent Cecília, micsoda veszteség, hogy az új összkiadásban mégsem ebben a felállásban élvezhetjük majd ezt a remekművet!

Szünet után ismét kínos percekkel kezdtünk, a Cantata profana felhangzása előtt elvileg meghallgathattuk azt az hangfelvételt, melyen Bartók felolvassa a mű csodálatos szövegét. Ám a technikai mizériák miatt ebből mindössze néhány nyökögés, sistergés jutott el a nézőtérre. Érdekes, ha nem is tökéletes előadást hallhattunk. Kocsis a megszokottnál sokkal nyersebbre, úgyszólván durvábbra vette a darabot, ám néhány szín ezzel eltűnt, a kórusnak mintha csak a Bach-művekből ismert turbák, azaz a vad közösségi kitörések maradtak volna, az intimebb intonáció háttérbe szorult. A szólisták, Fekete Attila és Massányi Viktor megfelelően helyt álltak, előbbi nagyobb szenvedéllyel. Mindamellett furcsa, hogy még mindig nincs egy tenorunk és egy baritonunk erre a két szólamra.

Zeneakadémia, szeptember 26.

– csont –
(Magyar Narancs, 2006. október 5.)