Martonvásár – Nagy sikert aratott szombaton a Nemzeti Filharmonikus Zenekar Beethoven-sorozatának Alpaslan Ertüngealp vezényelte második hangversenye.

A martonvásári Beethoven-ciklus második estjén két zenekari művet hallhattunk: elsőként az op. 93 F-dúr 8. szimfóniát, majd az op. 55 Esz-dúr 3. (Eroica) szimfóniát, a Nemzeti Filharmonikus Zenekart Alpaslan Ertüngealp vezényelte. A magyar zenei élet történéseit rendszeresen követő zenebarátok számára minden bizonnyal nem teljesen ismeretlen a fiatal művész neve, hiszen az isztambuli születésű zongorista és dirigens tanulmányait részben a Zeneakadémián folytatta, 2001-ben itt szerezte meg karmesteri oklevelét. A szélesebb nyilvánosság elé először 1998-ban lépett, a Magyar Televízió IX. Nemzetközi Karmesterversenyén, ahol 3. díjat kapott. Jelenleg a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar zeneigazgatója.
Zenészkörökben közkeletű az a vélemény, miszerint Beethoven szimfóniái közül elsősorban a páratlan számúak vívtak ki maguknak nagyobb népszerűséget (mindenekelőtt az 5. és a 9.), míg a páros számú darabok valamilyen oknál fogva nem tudtak-tudnak közel kerülni a közönséghez. Szerencsére a martonvásári ciklus szervezői nem rabjai az efféle előítéleteknek, így az idei sorozatban a 2. után máris találkozhattunk a 8. szimfóniával. (Ezt a művet egyébként Kocsis Zoltán 2003-ban és 2006-ban már elvezényelte ugyanitt. A 3. szimfónia is elhangzott egyszer az elmúlt öt évben: 2005-ben Kesselyák Gergely vezetésével.)
A 8. szimfónia 1812-ben, az Eroica 1803-ban keletkezett, vagyis Beethoven úgynevezett középső zeneszerzői korszakának két végpontjában. A közöttük lévő majd egy évtizednyi távolságnál csak karakterük különbsége nagyobb: az Eroica egy ideális hős portréja (ajánlásának eredeti címzettje Napóleon volt), mely roppant arányaival szétfeszíti a zenekari muzsika minden addig elképzelhető keretét. A 8. szimfónia ezzel szemben Beethoven humorának egyik legragyogóbb megnyilvánulása: második tétele egyenesen Malzel halhatatlan találmányának, az ingametronómnak a paródiája.

A két szimfónia közel 80 percnyi tiszta játékidejébe – alaposan megdolgoztatva a zenekar tagjait – technikailag igen nehéz, az összjáték magasiskoláját követelő szakaszok sora zsúfolódik bele. A dirigensnek sem könnyebb a helyzete: az Eroica négy hatalmas tételből álló nagy formájának összefogása csak a zenei-szellemi képességek teljes összpontosításával lehetséges. Nem kisebb feladat a 8. szimfónia sem: ez a csillogó darab hasonlóan nagy pontosságot, a koncentrációt könnyedséggel párosító előadói alapállást követel. A Nemzeti Filharmonikusok pompás együttese a fullasztó hőség ellenére tökéletes felkészültséggel, gyönyörű hangszínekkel, érzékeny reagálással játszott. Nem utolsósorban az alkalmazkodásnak a zenekar által már igen magas szinten űzött művészete teszi izgalmassá a ciklust: rendkívül érdekes játékuk tükrében három estén három, olykor markánsan különböző karmester-egyéniséggel szembesülni. Alpaslan Ertüngealp kiváló művésze a pálcának, irigylésre méltóan beszédes keze van. Széles, teátrális mozdulatokkal dirigál – a rutin növekedésével a taglejtések hevessége minden bizonnyal csökken majd. Felkészült, érzékeny muzsikus: jól megválasztott, nem túl gyors tempók, a karakterek iránti fogékonyság jellemezték koncepcióját. Egy cseppnyi hiányérzet azért maradt bennem az est végeztével: Alpaslan Ertüngealpot most láthatóan az áradó dallamok, a nagy kontrasztok, a derűs és világos színek világa vonzza. Ezen az estén értelemszerűen azok a tételek sikerültek neki a legjobban, amelyekre ezek a jelzők érvényesek: a 8. szimfónia Tempo di Menuettójához és az Eroica fináléjához jutott a legközelebb. A Beethoven-zene drámai hangja azonban érzésem szerint még nem az övé: a 3. szimfónia gyászindulós második tétele például a tragédia szívszorító atmoszférájával adósunk maradt.

A nagyszámú közönség ezzel együtt egyértelműen igen kedvezően fogadta interpretációit: az utolsó akkordok után lelkes és hosszan tartó vastaps köszöntötte a karmestert és a zenekart.

Szabó Balázs
(Fejér Megyei Hírlap, 2007. július 23.)