Kocsis Zoltán Mahler-előadása

A krónikák szerint Gustav Mahler 8. szimfóniájának a zeneszerző vezényelte 1910-es müncheni bemutatóján húsz percig zúgott a taps; Budapesten az ováció ötödik perce táján vettem a kabátom, és meglehet, akik ott maradtak, még most is ünnepelnek. Jól teszik. Kocsis Zoltán újabb hatalmas diadalát élhettük át, Mitilineou Cleo, Cserna IIdikó, Meláth Andrea, Németh Judit, Szabóki Tünde, Káldi Kiss András, Kovács István, Mathias Schulz szólójával, a Magyar Rádió két kórusa, a Budapest Kórus, továbbá a Nemzeti Filharmonikusok Énekkara és Zenekara élén.
Kocsis a jelenkor magyar szellemi életének legnagyobb alakja – ezzel a túlzónak tűnő kijelentéssel lepte meg a „Csontzene” szerzője a múlt héten olvasóit, és kissé önmagát is. A koncert után a kritikusnak nincs oka visszavonni, sőt inkább megerősíteni szeretné ezt a merész állítást. Hiszen egyre világosabban látszik, ami nagyjából persze évek óta tudható, hogy Kocsis több mint egy zseniális muzsikus a kevés kiválasztott közül; Kocsis egyetemes művész, zenei tudása és érdeklődése teljesen univerzális, akinek elhivatottsága erkölcsi erővé alakult; aki arra rendeltetett, hogy minden egyetemes művész eminensen nemzeti küldetését is beteljesítse, ami nem más, mint a saját közönségének szellemi szolgálata. Kocsis nagy nevelő is, a magyar ízlés mértékadó formálója, aki azzal, hogy Magyarországon maradt és lemondott a számára szinte természeti szükségszerűségként adott zongorista-világkarrierről, igazi patriótának bizonyult, hangozzék ez bár túl patetikusnak az ellendrukkerek és értelmezhetetlennek a „szájmagyarok” (Széchenyi szava) számára. És mostanra, vagyis az utóbbi évekre ért be mindaz a félelmetesen sok munka és odaadás, amely nélkül nem létezik nagyság és teremtés. „Ki holtig küzdve fáradoz, az megváltást remélhet” – amikor a Faust II. e sorai (Kálnoky László fordítása) megjelentek a kivetítőn, bizonyára akadtak néhányan a teremben, akik a pódiumon álló ősz fiatalemberre vonatkoztatták a szentenciát.

Mindehhez képest már csak „szakmai” kérdés az előadás valószínűtlenül magas minősége (és nem tökélye!), szinte megszállott ihletettsége, mély átgondoltsága és a mindezek mögött megnyilatkozó, szintézisre törő, már-már a hübrisszel határos akarat. Kocsis egy pillanatra sem akarta egységbe olvasztani a másfél órás szimfónia két, egymástól erősen elütő részét: az első, a középkori szövegre épülő Veni, creator spiritus a Bach által megteremtett zenei és szellemi közösség Brahmson (Német requiem) és Beethovenen (Missa solemnis) iskolázott kiáltásaként és a Teremtőbe vetett biztos, bár kiküzdött hit örömünnepeként szólt, míg a második a megváltásért esengő szubjektum otthontalan kétségbeesésének, végül pedig misztikus belenyugvásának filozófiai-lélektani kantátájaként hatott. Ám leginkább amolyan transzcendens opera volt ez, földi küzdelem az égiekkel; Kocsis a Faust zárójelenetének dirigálásakor talán Wagner Parsifaljától, a zenedrámában a bűntudattól üvöltő és megváltásért vacogó Amfortas alakjától kaphatott ihletet. Hogy aztán – és ez volt talán az interpretáció legrevelatívabb eleme – a különféle angyalok karának váltakozásába még némi humort is beleszőtt (inkább Goethe, mint Mahler szellemében), az ismét fantasztikus művészi empátiájáról beszél: a megváltást nem érhetjük el ökölbe szorított kézzel, fogcsikorgatva, inkább szeretettel és derűvel. Vagy ísteni rezignációval. És ezt talán Goethe is aláírta volna.

Művészetek Palotája, február 8.

Csont András
(Magyar Narancs, 2008. február 14.)