Köztudott, hogy a belga Maurice Maeterlinck, a Pelléas és Mélisande szerzője erősen vonakodott beleegyezni, hogy Claude Debussy operát írjon drámájából.

Végül feltehetően Eric Satie közbenjárása segített, de ekkor sem értek véget a bonyodalmak. A tervek szerint ugyanis az 1902. április 30-án megtartott párizsi bemutatón Maeterlinck szerelme és későbbi felesége, Georgette Leblanc énekelte volna a női főszerepet, ám a választás a csodálatos skót szopránra, Mary Gardenre esett. A vad belga szimbolista erre visszavonta korábbi engedélyét (bár jogilag természetesen semmit nem tehetett), cikkek tömegében csepülte Debussyt, és egyenesen párbajjal fenyegetőzött. És mivel a zeneszerző nem tudott vívni, barátja, a drámaíró Robert de Flers vállalkozott a beugrásra. Erre végül nem került sor, de Maeterlincknek sikerült rendkívül rossz hangulatot teremtenie a premierre; a fogadtatás meglehetősen hűvös volt, különösen a francia wagneriánusok hőbörögtek, és maradisággal vádolták Debussyt.

Akkor helyben vagyunk. Ugyanis június 16-án (MűPa, 19.00), nem sokkal a Wagner-napok  után Kocsis Zoltán vezényletével hallgathatjuk koncertszerű előadásban Debussy abszolút remekművét. (Kocsis egyszer azt nyilatkozta Cannes-ban – ugyan, hol máshol?! – a Zenegyűlölő egyik famulusának, hogy voltaképpen ez az egyetlen opera, amelyet mindig is szeretett volna eldirigálni. Most megláthatjuk a medvét.)

Debussy valóban Richard Wagnert akarta meghaladni ezzel a dalművével. Elvetette a szó primátusát, nála a zene ábrázolja a drámát, és nem fordítva, mint Wagnernél. (Más kérdés, hogy ellentétük mai füllel már korántsem tekinthető abszolútnak, ma már több rokonságot érzünk a Trisztán és a Pelléas között, mint az akkori kortársak.) A zene lehetőségeiről ezt írta Debussy: „A zene ott kezdődik, ahol a szó már képtelen, már elégtelen az érzelmek, az indulatok és a vágyak kifejezésére. A zene arra hivatott, hogy a kimondhatatlant érzékeltesse; voltaképpen olyasféle benyomást kellene keltenie, akárha valami sötét háttérből lépne elő, hogy aztán néhány pillanatra ismét viszszahúzódjon oda.”

Ilyenek vagyunk mi is, zenegyűlölők. A Corvintetőn néha kiviláglunk a pultnál, hogy aztán pohár borunkkal kezünkben visszahúzódjunk egy sötét, csillagfény nem járta sarokba.

Csontzene
(Magyar Narancs, 2007. június 14.)