Azt hiszem, Dukay Barnabás legnagyobb ellensége saját maga. Nem él a lehetőséggel a komponista, hogy valami segítséget adjon a közönségnek az ősbemutatóhoz, ahelyett hogy pár szóval elmondaná, mire kell figyelni, segítene tájékozódni a Szimfóniák az éjféli Naphoz című művében, ír néhány sor zagyvaságot, öszszefüggéstelen szépelgést arról, hogy: „örök Napunk még álomtalan alvásunkban is világol”.

Még el sem jut az ember a belső Nap birodalmába vezető milliárdnyi úthoz, máris azt érzi, hogy ha ennek az embernek a zenéjében a gondolatai jelennek meg, akkor nem vagyok rá olyan nagyon kíváncsi.

Hogy végül ezek a gondolatok jelennek meg, azt persze nehéz megmondani, a különleges módon egymás után két sorba ültetett zenekarból hangoszlopok, hangpászmák, csóvák szakadnak a közönség nyakába, és olyan hosszan, hogy egy idő után már lehetetlen figyelni rájuk.

Majd csak vége lesz alapon sikerül csak jelen lenni a külső és belső éjféli Nap kutatásán, és ez a való. Végül udvarias taps fogadja a pódiumon keresetlen módon nyakig begombolt télikabátot viselő alkotót, feladat kipipálva, de meglepődnék, ha bárki is hinne abban, ami eddig történt.

A folytatás sem olyan egyszerű, még az esti nap sem ragyog föl, mert Beethoven B-dúr zongoraversenyének előadása sem kerül be a Nemzeti Filharmonikusok aranykönyvébe. A szólista egy angol tészta kezű égimeszelő, Ian Fountain, érdekesen játszik, néha nagyon elhalkul, lelassul, ügyeskedik a szólamával, de sajnos nem valami technikai fenomén, az utolsó tételben már feltűnően hibázgat, és az ember mindig gyanakszik, ha egy nehézségekkel küszködő zongorista következetesen lirizál.

Kocsis figyel és kísér, de nem enged sokat a maga elképzeléseiből, a zenekar határozottan, élesen, keményen játszik, szép lenne, ha a második részre cserélne a két főszereplő, eljátszanák ugyanezt úgy, hogy Fountain vezényel és Kocsis zongorázik.

A második rész azonban így is szép: Csajkovszkij Manfréd-szimfónia, nagyon vad romantika, ezer cselló egyszerre édesen és búsan, kísérteties scherzo, Berlioznak is becsületére válna, fúga, mert Csajkovszkijnak nemcsak a lelke nagy, de a mesterséget is tudja, és tombolás, szélsőségek, repkedő izzadságcseppek.
Az ember elveszne a zene sokszínűségében, de az alap konstans, rézbőrű alkony és hősi halál, a meg nem értettség magasztos magánya, milyen jó a zenészeknek, hogy ha nem akarnak, nem nőnek föl. A közönség dettó.

Fáy Miklós
(Népszabadság, 2008. május 27.)