Kocsis Zoltán – Bartók műveinek talán legavatottabb tolmácsolója – az idei évben is koncerttel ünnepelte Bartók Béla születésnapját a Magyar Nemzeti Filharmonikusok élén a Tavaszi Fesztivál keretében. A műsor – Debussy Jeux-je, Bartók két hegedűrapszódiája, a Négy zenekari darab és a Cantata profana –  ritkán hallható művekből állt össze, a rapszódiák kivételével, intellektuális élményt ígért a nagyszámú közönségnek.

Debussy Jeux című tánckölteménye ritka vendég a koncerttermekben, bár éppen az NFZ-től hallhattuk jó három éve. A Játékok története a „modern embert” akarta színpadon láttatni, a már akkor divatos teniszt és az erotikát. A mű a Gyagilev vezette Orosz Balett számára készült, a koreográfus Nizsinszkij volt, a híres-hírhedt Sztravinszkij-darab, a Tavaszi áldozat is közreműködésükkel került előadásra. Debussy nem akart kötélnek állni, de a nem kevés pénz miatt végül ráállt a dologra. Sok zeneszerző a balett zenei fordulatait nagyra tartotta, bár az 1914-es bemutató nem lett nagy siker, a következő évben már táncosok nélkül, koncertteremben adták elő újra.

A Nemzeti Filharmonikusok varázsos hangszínekkel játszották végig a rengeteg apró ötletet, motívumot tartalmazó művet, a hangzás kiegyensúlyozottsága, a hangerő, a dinamikai skála szélsőséges megjelenítése míves kidolgozottságról árulkodott. Egyetlen hangszercsoportot sem tudnék hirtelen kiemelni, mindegyik nagyszerűen szólt, semmiféle pontatlanságot, zötyögést sem fedezhetett fel a közönség. A történetet jól nyomon lehetett követni, a teniszlabda elgurulásától az erotikus csókig, két- és háromnegyedes táncokig, a fiú és a két lány eksztázisig fokozódó mozgásáig.

Bartók két hegedűrapszódiája közül az első talán ismertebb, több hangszerre is átírták, a két mű szinte egy időben keletkezett. Az I. rapszódiát, melynek zenekari letétjében a cimbalom is szerepel, Szigeti Józsefnek, a másodikat Székely Zoltánnak ajánlotta Bartók, mindkettő népi dallamokból építkezik, és Bartók leghosszabb népzenei feldolgozása. Bartók mindkét előadójától elvárta, hogy ismerjék az eredeti népzenei felvételeket, hiszen egy klasszikus zenén nevelkedett hegedűs nem biztos, hogy rögtön megérzi a kellő, hiteles előadásmódot. Kelemen Barnabás, a rapszódiák szólistája elementáris erővel játszott, ha kellett, tépte a húrokat a verbunkosnál, ha kellett, sírt a hegedűje. Elementáris erejű előadásánál jobbat nem is lehet elképzelni, a zenekart is rendkívül inspirálta játéka. Ráadásnak az I. rapszódia második tételének másik befejezését játszották el.

A szünet után, a Négy zenekari darab (Op. 12.) kapcsán lett nyilvánvaló Debussy művének a születésnapon való szerepeltetése. Az első tétel egyes részei Debussy művészetének bartóki megfogalmazásai lettek volna, a hangszerelés, hangulati megjelenítés, sodrásszerű hullámok miatt. A négytételes mű, melynek utolsó tétele a Gyászinduló, rendkívül komor, drámai, pesszimista. Bartók zeneszerzői pályája szinte megtorpant, rengeteg bírálat érte, komoly válságokkal küzdött. A Négy zenekari darab kevésszer hallható, két színpadi műve, a Kékszakállú herceg vára (Op. 11.) és a Fából faragott királyfi (Op. 13.) között keletkezett, hangzásvilága nem könnyen befogadható. Nincs olyan tétel, mely feloldást adna a komorság alól, dallamvilága töredékekből épül fel. Mégis nagyszerű darabról van szó, mely a közönség részéről figyelmet vár el, felületesen nem szabad hallgatni. A Négy zenekari darab hangszínei, ritmikai megoldásai, hullámai kivételesen szépen szóltak, a zenekar képes volt visszaadni bartóki világ magányosságát, meg nem értettségét.

A Cantata profana is az a mű, mely a zeneszerző életének nehéz időszakában született, a művet nem hallani elégszer, igaz, az előadása is nagy feladat. Az 1930-ban készült, román népzenegyűjtő útján megismert kolindákat felhasználó kantáta a zeneszerző keserűségéről árulkodik: román zeneszerzőnek akarták tartatni Romániában, a román szöveget így nem hagyta meg, maga fordította magyarra, a bemutató pedig Londonban volt (angol nyelven énekelték). Érdekes módon a kolindaszövegekről német nyelvű műfaj-monográfiát adott közre, a téma nagyon érdekelte. A Cantata profana egy ciklus része lett volna, a Duna menti népek zenéjét felhasználva.

A kantáta első részének zenekari előjátékában az ősrengeteget, az úttalan utakat nagyszerűen ábrázolta a kórus és a zenekar. A Bartókra oly jellemző szilajság a vadászfúgában, később az eltévedést ábrázoló kromatikus rész mind a szövegtartalmat erősítette föl. A második rész apa-fiú párbeszéde kevéssé lett szépen ábrázolva, a záró rész fugatója igazi tetőpontként hatott, gyönyörű zárást hallottunk a kórus részéről is. Fekete Attila nehéz szólama nehéznek is hangzott: a magas hangok élesek, néha kifejezetten karcosak voltak, a mélyebb hangok nem jöttek át, az apróbb ritmusokat tartalmazó anyagok intonációja nem mindig volt kifogástalan. A szarvassá vált fiú karakterét azonban jól érzékeltette. Sajnos Gurbán János viszont – gyönyörű hangja, szép éneklése ellenére – nem tudta visszaadni az apa kétségbeesését, inkább testvérnek hatott a tekintélyt parancsoló, kétségbeesett apa helyett. A nagy létszámú Nemzeti Énekkar jól szólt, bár a tenor szólam magas hangjai, főleg pianóban, nem mindig hangzottak teltnek. Az alt szólam gazdag hangszíne talán eddig sose tűnt fel, nagyszerűen énekeltek. A kórusnak maradt még finomítanivaló a pontosság terén, a nehéz művet jól oldották meg. A zenekar most is képes volt a lehető legmagasabb nívón játszani, Kocsis Zoltán ismét egy rendkívül színvonalas előadást nyújtott a közönségnek az együttesek élén.

2009. március 25., Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

szabói
(Papiruszportál, 2009. március 30.)