Domján Gergely (1975-2021)

Vannak helyzetek, amikor belénk szorul a lélegzet.

Megint gyászol a Nemzeti Énekkar, alig negyvenöt esztendősen elvesztettük Domján Gergelyt.

Gergő első munkahelye volt a miénk. Nagyon fiatalon került hozzánk, hosszú évekig volt az Együttes Benjáminja, legfiatalabbja. Derűs, szerethető lényét zárkózottsága ellenére is hamar a szívünkbe zártuk.

Az ilyen fiatalok szinte mindig kedvencek, hiszen itt, a szemünk láttára nőnek fel, cseperednek a tehetséges ifjoncból érett, komoly, felnőtt művésszé.

Együtt szurkoltunk Gergővel énekművészi egyetemi vizsgáin, a párválasztás rögös útvesztőin, s együtt ünnepeltük vele megszületett, mostanában kamaszodó gyermekeit.

A betegség régen belekóstolt, már több, mint másfél évtizede volt, hogy egy próbáról rosszullét miatt korábban kellett távoznia. Utána – hosszú lábadozás után – sikeresen visszaállt kedvenc baritonszólamába. Egy ideig úgy tűnt, kilábalt a veszélyből, de sajnos a kór némi visszavonulás után újra támadott. Gergő pedig vissza-visszatérően együtt élt ezzel a szakadatlan küzdelemmel. De ez a harc nem volt idegen Gergő habitusától, nem is igen panaszkodott emiatt. Azt a megoldást választotta, hogy egyszerűen nem beszélt róla.

Egy régi-régi kiadványunkban így vallott magáról, hobbijáról, szenvedélyéről:

„Egyszer Papagenót énekeltem, s közben azon tűnődtem, hogy nincs ugyan a kezében vadászszerszám, de ő is az erdőt járja. […] Terepíjász volnék, így kell ezt mondani. Az íjat nehéz megfeszíteni, de aztán könnyű megtartani. Az íjászat javítja, fejleszti a légzést és a koncentrációt, ennek bizonyára hasznát veszem az előadásokon is.”

Gergő, most elpattant az a bizonyos íj.

Kicsit úgy érezzük, hogy a mi fiúnk ugyan most elment a hosszú útra, de lélekben mindig itt marad velünk, s onnan a távolból figyel ránk. Ha esetleg valami nem tetszik neki, hunyorogva, némán csóválja a fejét, ahogy korábban is.