Elég ritkán érzi át a Zeneakadémiáról távozó a publikum boldog zsibongását, hogy a koncert olyan maradandó élményben részeltette az embereket, amely nem ért véget a ruhatári hadakozással. Azon az undok novemberi estén, amikor a Nemzeti Énekkar 2001 januárjában indított Verdi-sorozatának utolsó előadása elhangzott, a közönség szinte kirobbanó jókedvvel hagyta el az épületet. Búcsúzni csak nagyon szépen szabad – dudorásztam a csacska slágert, nem is indokolatlanul, hiszen A pünkösdi királyság teli van olyan dallamokkal, amelyek az 1840-es években közszájon forogtak. Verdi korai műve nem túl eredeti, több benne a Rossini-, Donizetti-, sőt Auber-reminiszcencia, mint a saját zenei gondolat, de mégis: ott a jelzés, mivé lesz majd a mester. Remekműveiben a mérhetetlen kín mellett mindig fölsejlik a remény, a vad dühöt a groteszk ellenpontozza.
Milyen kár, hogy véget ért ez a Pál Tamás által kitűnően szerkesztett sorozat, és milyen jó, hogy egy ilyen izgalmas és mulatságos estével ért véget. A karmester fölkonferálta a szereplőket, és szólt néhány szót erről a Magyarországon valószínűleg sosem játszott darabról. Mint elmondta, és mint az alapművekben olvasható, a szövegkönyv valóságos tényeken alapul, hőse az ál-Szaniszló történelmi figura volt: Stanislaw Lesczinszky, a lengyel királyi trón aspiránsa. Hogy ellenfeleit megtévessze, önmagát Belfiore lovag segítségével megkettőzte – ez A pünkösdi királyság című opera alaphelyzete. A klasszikus, „ki kicsoda?” komédiai szituációt persze szerelmi szálak színesítik: öreg urak fiatal hölgyeket kerülgetnek, akik végül ifjú lovagjukkal lépnek frigyre.
A szereposztás több ponton változott, nem bántuk, hiszen jó volt viszontlátni és hallani Ionel Panteát Kelbar báró szerepében. Tavaly Selmeczi György hívta meg, hogy énekelje el Leporellót a Don Giovanniban. Pantea olyan európai színvonalú énekes színész, aki fölényes biztonsággal, remek technikával birtokolja a szerep zenei részét a színpadon, sőt a pódiumon is, az életre keltendő alak megformálására van gondja, szórakoztató, érdekes, emlékezetes. Ami magától értetődő lenne operaszínpadon, de néhány friss hazai tapasztalatunk sajnos kényszerít külön regisztrálni ezt a más minőséget. Élvezetes figurát teremtett a kellemes orgánumú bariton, Alfredo Garcia az ál-Szaniszló, Belfiore szerepében. Poggio márkinőként Szonda Éva lépett közönség elé. Szonda a szegedi operatársulat vezető énekese. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert a fővárosinál gyakorta korszerűbb, de kevésbé támogatott vidéki műhelyekben még él az a munkarend és morál, hogy a művész az egyik este fő-, sőt címszerepben látható, a másikon karakterfigurában, de abban is tudása legjavát adja. Szonda ilyen művész, a hangja bársonyos, koloratúrakészsége jó, ideális alt primadonna, hiteles előadó.
A Nemzeti Énekkar csúcsformában szólaltatta meg a kórusszámokat. A MÁV Szimfonikus Zenekar játszott, az előző napon Richard Strauss szimfonikus költeményét adták elő ugyanitt, a feszített tempó jót tett az együttesnek, gazdagon szólt Pál Tamás vezénylete alatt. A karmester elementáris erővel, összefogottan irányította a nagy létszámú produkciót. Búcsúzni csak így szabad.

Verdi: A pünkösdi királyság
A Nemzeti Énekkar sorozatának záróelőadása a Zeneakadémián

Albert Mária
(Magyar Hírlap, 2001. november 28.)