Monumentális koncert ajándékával távozhatott a Somogyi-bérlet 3. estjének hallgatósága a Nemzeti Koncertteremből május 18-án (s vélhetőleg másnap az egri Gárdonyi Géza Színház publikuma is). A Nemzeti Filharmonikus Zenekar, élén Kovács Jánossal, Brahms: d-moll zongoraversenye után Bruckner: IV. (Romantikus) szimfóniáját szólaltatta meg.

De a részletezés előtt szóljon a köszönet a zongoraművésznek, amiért főzeneigazgatóként gyakran meghív olyan zongoraművészeket, akiket érdemesnek ítél megismertetni a hazai közönséggel. Áprilisban Ingrid Fliternek és Alexander Lonquichnek tapsolhattunk, ezúttal pedig – s a fogadtatásból úgy tűnt, ezzel korántsem vagyok egyedül – az egészen kiváló Henri Sigfridsson tette emlékezetessé az estet. A vendég-pianisták kiválasztásánál Kocsis Zoltánt vélhetőleg több szempont motiválja; ezek között feltehetően nagy súllyal esik latba (túl a zenei kvalitásokon) az a sajátosságuk, hogy a zenekarral és a karmesterrel való együttműködésük során mindig hatásosan érvényre tudják juttatni a saját elképzelésüket az előadandó műről. (Tehát, hogy a „mit” szinte fontosabb, mint a „hogyan” gyakorlati kivitelezése – már amennyiben akár csak elméletileg is szétválaszthatóak ezek a szempontok.)

Sigfridsson átütő egyéniség – s ezt a művek szolgálatába állítja. Belefeledkezve a Brahms-mű világába, a hallgatóságot nemcsak magával ragadja, hanem olymértékben a zenére képes irányítani a figyelmet, hogy egyidejűleg szinte több dimenzióban éljük végig a kompozíciót. Imponáló volt, ahogyan „győzte” fizikailag is a művet; nem kellett erőlködnie, hiszen erős – s épp ez az erő tette megindítóvá játékát a zene meghitt pillanataiban. (Ezúttal egészen leheletfinom-halk hangzásokat is hallhattunk; s akinek „van füle a hallásra”, aligha panaszkodhatott, bármely pontján is ült a teremnek!) Sigfridsson össz-játéka mindvégig harmonikusnak tűnt a zenekarral, s profánul arra kellett gondolnom: ha Kovács János a tételek között nem engedélyez toleránsan időt a „lazításra” (valamennyiünknek), az előadók a legnagyobbaknak kizáró koncentrációt váltották volna ki a hallgatóságból. A versenyműből a lassú tétel ihletett atmoszférája okozta a legmaradandóbb élményt.

Ilyenkor jogos külön említést tenni a „bioáramról”- pontosabban, arról a hatásról, amit Sigfridsson az együttmuzsikálás után kiváltott a zenekarból. A Nemzeti Filharmonikus Zenekarnak feltehetőleg egyetlen tagja sem jönne zavarba, ha neves partnereit kellene felsorolnia; tehát a rangos együttes „megszokta” a vendégek szólista-produkcióit. Most „angyal repült át” a pódium felett; a zenekari művészek, muzsikus-rangjuk okán a pódiumon közelről gyönyörködhettek a ráadásban – s gyönyörködtek is. Az ő felfokozott figyelmüknek köszönhetően mintha csökkentek volna a távolságok – s már-már a bensőségesség érzete hatotta át a nagy terem egészét.

A Bruckner-szimfóniában is a lassú tétel bizonyult a legemlékezetesebbnek. Ezen az estén erre tartogatta gyönyörű tónusát a gordonkaszólam; a jó példa pedig ragadós, s csakhamar a vonóshangzások gyönyörű változatosságában tobzódhattunk. A szimfónia előadása során viszont feltűnt, hogy kiegyenlítetlenek a fafúvósok szólista-állásai (igaz, a rezek játszanivalója nyilvánvalóan hálásabb). Olyankor hatott bántóan, amikor egymást követő fordulataikból-motívumaikból aprólékosan mintázott formai területnek kellett volna kialakulni. Kényes a bruckneri muzsika; s a nagyformákon belül bármiféle apró felületesség megbosszulja magát. A monumentalitás ellenére, minden „kiszól”; nincs, ami elfedjen egy-egy pontatlan indítást, sikerületlen dallamívet, függetlenül attól, hogy a zenei szövet egészében milyen helyet tölt be.

Telitalálat volt Kovács Jánosra bízni a vélhetően az előadók számára is fárasztó (hosszú) programot; alapos műismeretén túl, a zenei szépségekre rácsodálkozó, oldott irányítása arra inspirálta a játékosokat, hogy a folyamatok végigélésével, a tételek felépítettsége által fáradhatatlanul vezessék a bruckneri zene világával ismerkedőket is. A vendégművészek közreműködésével ez a műsorválasztás is hatásosnak bizonyult.

Fittler Katalin
(Zenekar, 2005/3)