Schönberg néhány művének centrumában a hívő ember áll, s ezek a kompozíciók (a Jákob lajtorjája, a Modern zsoltárok és a Mózes és Áron) jellemző módon torzók maradtak. Mi lehet ennek az oka?

Nyilvánvalóan a kétkedés motívuma, ami egyébként Áron alakjában jut a leginkább kifejezésre. A Mózes és Áron című operát én voltaképpen egy kettős, skizoid jellegű önarcképnek érzem, amelyben Schönberg a kétpólusosságot igyekszik megrajzolni. Nem érzem egyébként torzónak. Az a meglátásom, hogy ez így, befejezetlen formájában is befejezett, olyasmi módon, ahogy a zeneirodalom más nagy, befejezetlenül maradt alkotásai is azok. Egész egyszerűen azért, mert a szerzőjük nem érezte szükségét, hogy továbbírja őket. Természetesen nem Mozart Requiemjére vagy Bach Kunst der Fuge című művére gondolok, hanem mondjuk Schubert befejezetlenül maradt szimfóniájára, szonátáira, amelyek önmagukban is teljesek, pontosan az említett kétpólusosság miatt. Arra a fajta egységre gondolok, amihez sem hozzáadni nem lehet, sem elvenni belőle.

A Schönberg irodalomban elég gyakori, hogy a Mózes ésÁront ebben a formájában tekintik befejezettnek, mivel az utolsó, rövid felvonásból lényegében egyetlen hangot sem írt meg a szerző.

Nem olyan nagyon rövid az a felvonás. Ha azt a felvonást megkomponálnánk – márpedig ennyi „schönbergezés” után én magamat például abszolút képesnek érzem a harmadik felvonás megkomponálására -, akkor az is kiadna 70 percet. Ne felejtsük el, hogy olvasva a második felvonás szövege is rövidnek tűnik, de a legnagyobb része zenekari betét. Ugrálás az aranyborjú körül, szexuális orgia, és mindenféle hanghatás, amelyre a zenekar sokkal inkább képes, mint az énekesek.

Ezek szerint a Mózes ésÁront inkább egzisztenciális jellegű műnek, és nem teológiai, filozófiai drámának gondolja?

Semmiféleképpen nem teológiai indíttatású mű. Egyébként azt gondolom, hogy Schönberg judaizmusában legalább olyan hiányok tátongnak, mint például Pilinszky katolicizmusában. Szerintem ne is keressük ezt ebben a zenében. Itt valószínűleg egy olyasféle vallásos egzisztencializmusról van szó, amely az expresszionizmusban juthat a leginkább kifejezésre. Egyébként ez nem folytatás nélküli, mert pl. Ernst Krenek művészete ugyanezt viszi tovább.

Ön szerint mi az oka annak, hogy a művet Magyarországon nem mutatták be? Az 1960/70-es években voltak a magyar zenetudományban olyan jeles tudósok – például Kárpáti János -, akik elemzésekkel, rádióelőadásokkal propagálták a művet, kiálltak az értékei mellett. Valamiért mégsem „harapott rá” a magyar színházi élet.

Miért, Schönberg hangszeres műveire ráharaptak? Én azért eljátszottam az Op. 11-et, az Op. 21-et, az Op. 33-at, de ez egyszerűen soha nem lesz közkincs. Talán azért nem, mert a hallást kellene egy magasabb dimenzióba helyezni. Sőt, tovább megyek: nem is elég a 12 kromatikus félhang egyenrangúsítása, mert a Mózes és Áron tulajdonképpen már az után a bizonyos robbanás után keletkezett zene, azon újrarendeződés elvének erővonalain keletkezett, amely egy újfajta, a 12 hang egyenrangúsítása utáni tonális rendszer felé halad. Márpedig magát a 12 hang egyenrangúsítását is nagyon nehéz megszokni az átlag hallgatónak, nem szólva ezekről az új központokról. Azt gondolom, hogy ezzel szüntelenül foglakozni kellene, de hát kinek van ma erre ideje?

Ilyen értelemben a Mózes és Áron mondjuk a Hegedűversennyel rokonítható? Abban is felfedezhető a régebbi hangzásszépség eszménye.

Nem, a Mózes és Áron kifejezetten a Hegedűverseny előtti zene. A Hegedűverseny, a Zongoraverseny, a Fantázia, vagyis a nagyon késői Schönberg opusok – még a Napóleon-ódát vagy a Varsói menekültet is idesorolnám – igenis egy újfajta tonális rendszer felé mutatnak, amelyet Schönberg, ha még 20 évet él, teljes egészében kibontott volna. Ahogyan Bartók is előbb perkusszív irányba hajlott el a nagy „Schönberg követés” után, majd visszatért a tonalitáshoz, de egy egészen sajátságos bartóki tonalitáshoz. Itt lép közbe az egyéniség ereje. A 12 hanggal nagyon sokféle módon, rengeteg mindent lehet kezdeni, és az egyéniség ereje és milyensége dönti el, hogy milyen kombinációk, együttállások, permutációk fogják alkotni az új zene alapját.

Erre maga Schönberg is utal, amikor azt mondja, hogy ez nem recept.

Nincs recept, és ha szigorúan megnézzük, Berg sokkal logikusabban és észrevehetőbben érvényesíti például a szigorú szerialitást a Lulu című operában, mint Schönberg. De hát ekkora hangmasszával, hangtömeggel nem is lehet ezt igazán konzekvensen, matematikai szerkesztésmódhoz hasonlóan érvényesíteni. Itt inspiráció is kell és a Mózesen százszorosan is érzem azt, amit Schönberg mondott, hogy „inspiráció nélkül 10 ütemet sem tudnék összehozni”.

Ha már a „Bartók +” fesztiválon vagyunk és említette Bartókot: a Mózes ésÁronról melyik Bartók műre asszociálna?

Én nem a Mózesről asszociálnék, mert Bartók színpadi működése – miután nem játszották a darabjait – a Csodálatos mandarin után sajnálatos módon megszakadt. A színpadi művei közül azonban magát a Csodálatos mandarint érzem a legközelebb az új bécsi iskolához. Természetesen megint csak sajátságos módon kezelve a 12 hangot. Egyébként nem is ebben a művében érzem Bartókot a legprogresszívebbnek, hanem talán a harmadik Etűdben, annak is a harmadik darabjában, és az I. hegedű-zongora szonátában, különösen annak első tételében.

Nem annyira zenei-technikai értelemben értettem a kérdést, és nem is feltétlenül színpadi műre gondoltam. Hanem arra, hogy megjelenik-e valamelyik Bartók műben is az a fajta lelkiség, filozófia, ami a Mózes ésÁronban?

Nem hiszem. Az előbb vallásos egzisztencializmusról beszéltünk. Itt a vallás szónak különleges jelentése van, és mint tudjuk, Bartók ehhez nagyon későn jutott el. Nagyon érdekes egyébként a század három legmeghatározóbb zenei egyéniségének portréját ilyen szempontból szemügyre venni. Sztravinszkij is mélyen hívő, vallásos ember volt. Nyilatkozatai szerint hitt az Isten és az Ördög személyében, tehát megszemélyesíthető, ábrázolható Istenről beszél, ellentétben Schönberggel, míg Bartók azért jó unitárius volt. Azt gondolom, hogy talán a Horthy-rendszerbe való beilleszkedés – nem is annyira a maga, mint inkább a gyerekei miatt – kényelmesebbnek tűnt, ha fölveszi az unitárius vallást. Azt gondolom, hogy Bartók sokkal inkább hitt az emberben, mint az Istenben.

Azok a színrevitelek, amelyeket láttam, többnyire az aktualizálás irányába léptek el, vagy az újszerű színházi formanyelv terepének gondolták a Mózes ésÁront. Mit gondol, milyen a mű ideális színpadi megvalósítása?

Sajnálatos módon sem időnk, sem energiánk, sem anyagi lehetőségünk nem volt arra, hogy a problémát teljes egészében körüljárjuk. Szerintem a miskolci előadás utalásai mindenképpen önmagukért beszélnek. Erős judaisztikus, illetve kabbalisztikus utalások vannak a darabban, de hogy Giorgio Pressburger rendezése mennyire fedi Schönberg szándékait, nem tudom. Én mindenesetre találok ebben a rendezésben nagyon figyelemre méltó és hatásos elemeket. Nagy kár, hogy mindössze két színpadi próbánk volt.

Mi a konkrét napi aktualitása a Mózes ésÁronnak, ha egyáltalán van ilyen?

Szerintem mindig lesz napi aktualitása. Egyébként messzemenően az az én hitvallásom is, hogy Isten nélkül nem létezik a világ. Istenre mindig szükség volt, szükség van és szükség lesz.             

Molnár Szabolcs
(Operaportál, 2009. június 19.)