Azt hittem, nagyobb harc lesz.

Még sehol se volt az este, de a mocsári ciprus, az amerikai szivarfa és a balkáni vadgesztenye lombjai között a maguknak erőszakosan utat találó napsugarak ellenére már támadtak a szúnyogok, és nem is a legkisebb fajtából. Micsoda vonzerővel rendelkezhetett a Brunszvik család, annak hölgytagjai, hogy Beethoven e kellemetlen kis rovarok ellenére is sokszor időzött itt, és még egy olyan szonáta, mint az Appassionáta is megszületett e helyen! Vagy akkor még másféle invázió keserítette a békés idillt? Vagy talán semmi sem?

Azt hittem, nagyobb harc lesz.

Kocsis Zoltán állig szmokingban /”látjátok, milyen praktikus öltözék ez?”/ beinti a hegedűverseny zongora-átiratát, elnyomok még pár pimasz kellemetlenkedőt, de jön az a fülből soha ki nem mászó édes dallam, ami most zongorán kopog, de azért ott vannak mögötte a vonósok, egybeolvad az égbetörő dallam, a fúvósok is rásegítenek, és már senki se kapkod, legfeljebb levegőért; istenem, de szép!

Szünet nincs, pihenő nincs, ülök a – kényelmetlenebbet elképzelni se lehet – műanyag széken, mégse mozdulok, senki körülöttem, egymást támogatjuk, eszünkbe se jut, mennyivel komfortosabb egy lábtartós fotel. A 2. szimfónia? Az milyen? Kocsis bemutatja nekünk, és örülünk a találkozásnak. Már megszoktuk, hogy időnként új, ismeretlen vendéget hoz a házhoz. Komoly barátságok születtek így.

Aki ma este magával hozta a humorérzékét, az máris szívébe zárta a másodikat, sokszor mosolyodik el az ízesen csattanó tréfák hallatán. A falusi ländlert idéző 3. tétel alatt szép csöndben kitáncolnak a napsugarak a fák lombjai közül, fényüket a modern kor vívmánya helyettesíti, észre sem venni az átmenetet, minden olyan természetes, olyan magától értetődő, hogy még a kőszobor is elmosolyodik.

Lőrincz Andrea
2010. július 17.