Ma kezdődik a Nemzeti Filharmonikusok amerikai turnéja. Szinte kísérteties az egybeesés: a két vezető magyar szimfonikus zenekar gyakorlatilag váltja egymást Amerikában. A Fesztiválzenekar január első felében koncertezett a tengerentúlon, a Nemzeti Filharmonikusok pedig ma indulnak útnak, hogy – tizennyolc év után – ismét turnézzanak az Egyesült Államokban, és két hónap alatt 39 koncertet adjanak New Yorktól Los Angelesig. Kovács Géza igazgatót azonban nem csak erről faggattuk.
 
– A Nemzeti Filharmonikusok jogelődje, az Állami Hangversenyzenekar utoljára 1985-ben járt az Egyesült Államokban. Miért kellett ennyit várni az újabb turnéra?

A nyolcvanas évek elején az ÁHZ még Ferencsik Jánossal adott nagy sikerű koncerteket Amerikában, vissza is hívták őket, de az 1985-ös turné idején Ferencsik már nem élt, helyette Fischer Ádám vezényelt. A tervek szerint a nyolcvanas évek végén ismét ment volna a zenekar, de vita alakult ki a tengerentúlon ismeretlen új zeneigazgató, Kobajasi Ken-Icsiró személye körül, így ez lekerült a napirendről. A rendszerváltás után pedig elég nagy művészi és anyagi válságon ment át a zenekar. Végül 1999-ben sikerült megállapodnom a legnagyobb amerikai ügynökséggel, a Columbia Artistsszal erről a turnéról. A két hónap alatt nemcsak a legjelentősebb koncerthelyeken lépünk fel, de – és ennek ott nagy hagyománya van – számos hangversenyt adunk 1800-2000 nézőt befogadó egyetemi aulákban, illetve „városi művelődési központokban”, ahogy ezt a New York-i, Chicagói vagy Berlini Filharmonikusok teszik.

– Ugyanaz az ügynökség viszi önöket, amelyik január elején a Fesztiválzenekart is. Véletlen egybeesés?

Teljesen, ráadásul a Columbia Artistson belül két alelnök között vita is kerekedett ebből. Természetesen azonos városokban is fellépünk, de más sorozatban és egészen más programmal. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar összesen hétféle műsort játszik majd, a számunkra kötelező Bartók-, Liszt-, Kodály-művek mellett lesz néhány kuriózum is, például Dvořák harmadik szimfóniája, Kocsis Zoltán Debussy-hangszerelései, illetve egy-két helyen afféle bécsi estet adunk, főként a Straussok műveiből, igazán nem engedményeket téve a színvonalból, de hát ez is, ha úgy tetszik, piaci áru. A két hónap alatt gyakorlatilag bejárjuk az egész Egyesült Államokat, Floridától Chicagóig, Los Angelestől New Yorkig, Las Vegastól Bostonig. Számunkra azért rendkívül fontos ez a turné, mert a szakmában van néhány rituális hely, ahol meg kell fordulni. Aki nem lép fel a Concertgebouw-ban, a Musikvereinben vagy valamely vezető londoni koncertteremben, illetve nem fordul meg az amerikai piacon, az olyan, mintha nem létezne. Most végre bemutathatjuk a világnak is azt a Nemzeti Filharmonikusokat, melyre méltán lehetünk büszkék, miként ezt táplálják az elmúlt évek, hónapok külföldi turnéinak közönség- és kritikusi visszhangjai. Mondhatjuk, beérett a vetés, megvalósult az, amit annak idején Kocsis Zoltánnal együtt megálmodtunk. Ehhez persze nagyon sok vér, verejték és könny kellett, de szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy mára a zenekar soha nem látott magas színvonalra jutott el.

– Ezért is döntöttek úgy, hogy – leszámítva egy 1998-as Liszt-albumot – majd tíz év kihagyás után ismét érdemes készíteniük lemezfelvételeket?

Igen, Kocsis Zoltán jó egy évvel ezelőtt valóban úgy ítélte meg, hogy érdemes megjelennünk a lemezpiacon is. Amikor 1995-ben a zenekarhoz kerültem, persze felkerestem azokat a lemezkiadókat – a Hungarotontól az angol Nimbuson át a japán Pony Canyonig -, amelyekkel korábban együtt dolgozott az együttes. Nagyon kellemetlen, szinte arcpirító beszélgetéseim voltak ez ügyben, a zenekar akkori művészi színvonala miatt valamennyi cég kénytelen volt megszakítani az együttműködést. Ezt a szégyenletes hiányt pótoljuk most, viszont nem akármilyen intenzitással. A Tavaszi Fesztiválon mutatjuk be a Hungaroton számára felvett lemezünket, melyen Debussy- és Ravel-műveket ad elő a zenekar, részben Kocsis Zoltán hangszerelésében. Mindenképpen kuriózum, szerintem világsiker is lehet ez a CD. A Hungaroton a nyár végén kiad tőlünk egy tisztán Bartók-lemezt is, a Táncszvittel, a Magyar parasztdalokkal és a Concertóval. A Magyar Rádió három éve valamennyi hangversenyünket felveszi. Az elmúlt évad legsikerültebb felvételeiből összeállítottunk egy dupla CD-t, amely a BMC-nél jelenik majd meg. Tele különlegességekkel, Schönberg Pelléas és Mélisande-jától Rahmanyinov első szimfóniáján át Dohnányi Ünnepi nyitányáig. És hát az sem titok, hogy a Warner Musickal szintén tárgyalásban vagyunk egy Bartók-lemezkiadás ügyében. A zenekar már egy éve felvette Bartók három, eredetileg zongorára írt művét Kocsis Zoltán áthangszerelésében, de a két Bartók-jogörökös közül Bartók Pétertől azóta sem kaptuk meg a hozzájárulást.

– Más téma: a tervek szerint 2004 tavaszán vehetik birtokukba a Nemzeti Színház mellett felépülő kulturális tömbben az új helyüket, miközben ezt a Vörösmarty téri irodaházat, ahol most beszélgetünk, egy éven belül várhatóan lebontják.

Valóban elég különös a helyzet, szerencsére a Művészeti és Szabadművelődési Alapítvány vezetőségének döntése értelmében átmeneti időre átköltözhetünk a Vigadó történeti szárnyába. A kulturális tömbnek pedig örülünk is, meg nem is. Örülünk annak, hogy minden valószínűség szerint fantasztikus koncertterem épül fel ott, erre mind a tervező, Zoboki Gábor, mind az akusztikáért felelősséget vállaló New York-i Artec cég garancia. A zenekar egészen jó körülmények között lakhat ott, a nyolcvantagú kórus és a menedzsment elhelyezése azonban várhatóan szűkös lesz. Emellett mi egy 13 ezres, nyilvános kottatárat is működtetünk, melynek megfelelő elhelyezése is nagy gondosságot igényel. A Nemzeti Koncertterem programjait vélhetően önálló menedzsment szervezi majd, ennek felállításával azonban sajnos már régen elkéstek az illetékesek. A mi szakmánkban ugyanis 3-5 évre előre betelik a művészek naptára. Ha ezt a város szélén lévő koncerttermet bárki be akarja vezetni a budapesti zenei vérkeringésbe, ott az első évadokban sztárparádét kell rendeznie. És bizony, ha 2004 szeptemberében, tehát bő másfél év múlva megnyílik ott a koncertterem, akkor bárki kapja meg, gondja lesz, hogy kiket tud meghívni, mert a sztárok már régen foglaltak.

– Úgy tudom, nemrég Jordán Tamással, a Nemzeti Színház új vezetőjével is több alkalommal tárgyaltak. Lehet tudni, miről?

Felvázoltuk egy lehetséges együttműködés körvonalait, hogy miként tudnánk esetleg „szomszédolni”. Kocsis Zoltánnak már régebben is voltak olyan produkciói, amelyekben egészen sajátos módon hozott össze zenei és irodalmi műveket, és ezek az estek nemcsak egy békebeli művészeti szalon hangulatát árasztották, hanem egészen plasztikussá, kézzelfoghatóvá tettek egy-egy kort. Érdekes lenne ezeket a Nemzetivel együttműködve tovább folytatni. A Jordán Tamás által kezdeményezett, főként az akusztika javítására irányuló átalakítások után pedig esetleg mi is felléphetünk majd a Nemzeti Színházban.

– Amiről eddig beszéltünk, az amolyan folyamatos sikersztori. Ráadásul a mostani két hónapos amerikai turné után júniusban három hétre Japánba mennek, ősszel pedig két hétre Angliába. 

 Magyar Televízió számára – a tervek szerint tavasszal – korszerű technikával újra felveszik a Himnuszt, a Szózatot, illetve az Európai Unió himnuszát, Beethoven Örömódáját, vélhetően Darvas János rendezésében. Jelenlétük a Magyar Televízióban egyébként is folyamatos. Miként ön fogalmazta, beérett tehát a vetés. Jogi szempontból azonban a szervezeti átalakulás utólag egyáltalán nem tűnik rendezettnek. Mutatja ezt az is, hogy sorra vesztik el az ezzel kapcsolatos munkaügyi pereket.

Amikor 1995-ben idekerültem, egy halódó és koncepciótlan filharmónia részegységeként, rendkívül rossz anyagi és művészeti menedzselési körülmények között vegetált a zenekar. 1995 és 2000 között pokoli nehéz időszakot töltöttem itt el, mert a muzsikusok körében rendkívül nagy elégedetlenséget váltottak ki az egyébként elkerülhetetlen folyamatok. Nem lehetett a zenekart abban a – Kocsis szavaival élve – dzsentroid állapotban meghagyni, amikor úgy teszünk, mintha még mindig hatalmas birtokaink lennének Bácskában, pedig már rég elkártyáztuk azokat, a kaszinóban viszont még mindig odafüttyentjük a pincért, és a legdrágább pezsgőből rendelünk. Ezen a hangulaton fokozottan rontott Kocsis Zoltán 1997. októberi idejövetele, aki aztán tényleg kérlelhetetlen volt. Iszonyatos elánnal kezdett a munkához, konfliktus konfliktust követett. Minden fronton harcolnunk kellett. Az érdekvédelmi testületek ellenünk hangolták a muzsikusokat, minden létező fórumon feljelentettek minket, miközben küzdöttünk a minisztériummal, hogy elegendő pénzt kapjunk, és komoly erőfeszítéseket tettünk azért, hogy valahonnan szponzorpénzeket szerezzünk. A 2000-ben kapott hatalmas tőkeinjekció aztán gyökeresen megváltoztatta a helyzetet, bár – és ezt dokumentumok is igazolják – már akkor láttuk, hogy az a bizonyos miniszteri rendelet, amelynek alapján elbocsátottunk 26 muzsikust, jogilag ingatag. A zenészek döntő többségével szerencsére sikerült közös megegyezésre jutnunk, de hatan munkaügyi pert indítottak ellenünk, és ezeket a pereket valóban sorra elvesztjük, pedig az ország egyik legjobb munkaügyi jogásza képvisel bennünket. Nem kis költséget ró ez ránk, de úgy vélem, kapja meg minden volt muzsikusunk azt a legnagyobb összeget, ami jog szerint megilleti. Mert az a mód, ahogy kikerültek innen, méltánytalan volt, még ha művészileg zömében abszolút indokolt is. Gesztusértékű számomra, hogy időközben a minisztérium elismerte, ez a helyzet nem a mi hibánkból állt elő, ezért a perköltségek egy bizonyos hányadát kompenzálják. Úgy érzem, az elkövetett hibákat részben sikerült kijavítani, az átalakulás igazi gyümölcseit viszont mindenki élvezheti. Művészi szempontból pedig mindez, a tények ezt igazolják, valóban sikertörténet.
 
Jávorszky Béla Szilárd
(Népszabadság, 2003. január 15.)