Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Kocsis – és a műsoron Bartók! Minden ilyen esetben arra gondolunk, hogy most egy füst alatt belehallgathatunk az új Bartók-összkiadásba.

Tudom persze, hogy sok mű esetében semmi nem garantálja, hogy a végleges megoldásokat és a kiválasztott szólistákat halljuk. Valahogy olyan ez, mint amikor a mesterlövész kivonul a lőtérre, hogy az órás-csavarhúzóval még finomhangolja kicsit a célkeresztet. Aztán ha végzett, jöhet a bevetés – avagy még egyszer vissza lehet menni a műhelybe, újraépíteni az egész szerkezetet.

No ez az, amire a Hegedűverseny esetében aligha fog sor kerülni, sőt, kissé meg vagyok lepve, hogy a 2008-ra tervezett kötetek között ezt a művet még nem látom. (A „másik” Op.posth. már tavaly megjelent…) Nem az én feladatom rányomni a -MEHET- bélyegzőt, de ez a produkció szerintem kész, így, ahogy van. Kelemen Barnabás anyanyelvi szinten beszél bartókul. Gesztusai, agogikája, hangsúlyai, pontosan azt fogalmazzák meg legvilágosabban és legpontosabban, amit igazán szeretek a szerzőben.

Egy luxusautó tesztjében hülyeségnek tűnne megszámolni a kerekeket, megvan-e mind. Ugyanígy ezen a szinten nem lehet téma a hegedűhang tisztasága, de ez egy egészen másféle tisztaság. A második tételben Kelemen nagyon-nagyon távol merészkedik a „szokásos”, enyhén, de egyenletesen tisztátalan temperálástól. Ha valaki még nem tudta volna, miért fordul elő a „dunántúli terc” egy magyar parasztdalban, az most azt is meghallja, hogy milyen magától értetődő – és milyen fájdalmasan szép – tud lenni. Kocsis még dolgozhat a filológiai pontosságon, még előadhatják itt-ott-máshol, de másik hegedűst keresni már nemhogy célszerűtlen, hanem egyenesen bornírt lépés lenne.

A Kékszakállú előadása is meggyőző, de ezzel kapcsolatban már jobban értem, miért nem szerepel a közeljövő terveiben. Kocsis, az új összkiadás spiritus rectora, nagyon kényes figyelmet fordít a kottahűségre, a szerző szándékainak (és a legmagasabb esztétikai normáknak) leginkább megfelelő kivitelre, és nem hagyja magát sürgetni. A végső – legalábbis a mára „érvényes” végső – szót kimondani nagy felelősség, különösen egy ilyen egyfelvonásos esetében, amiből eddig is rendkívül sok felvétel készült.

Ráadásul ehhez nem elég a Nemzeti Filharmonikusok és Kocsis saját jártassága a bartóki nyelvben. Kell két nagyon jó énekes, mert – spiritus rector ide, vagy oda – rajtuk múlik minden.

De kik legyenek?

Az adott hangfaj birtokosai már szinte mind próbálkoztak, de minden szempontból maradéktalan felállással – élőben és a közelmúltban – nem nagyon találkoztunk. Gondolom, senkit nem lep meg, ha már megint a férfiszerep számít szűk keresztmetszetnek. A Művészetek Palotájának Wagner Napok-előadásaira persze lehet tenorokat és basszusokat importálni akárhonnan, de a Kékszakállú szerepére minden idegen anyanyelvű énekes eleve alkalmatlan.

Most Fried Péter próbálkozott – nem is rosszul -, de nem volt maradéktalanul sikeres. Az anyanyelvvel persze semmi baj, sőt, talán a legkomolyabb erénye volt a szép és érthető szövegmondás. A volumen is elegendő volt, de nem tűnt elég kiegyenlítettnek, homogénnek, és teljesen híján maradt az átütő erőnek.
Gondolom, azért érezhettem éppen ezt a dráma legnagyobb hiányosságának, mert a herceg ellenpólusát Wiedemann Bernadett énekelte, és már megint ragyogóan!
Az, hogy a két főszereplő nem volt egy súlycsoportban, végül az előadás egyetlen bajának, hiányosságának bizonyult.

Ezt is beleszámítva, nagy hatású, sűrű és sistergős produkció volt. És végre a „birodalom” ajtó hatalmas orgona-akkordjai is megszólaltak.

2008. március 25.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Wiedemann Bernadett, Fried Péter (ének)
Kelemen Barnabás (hegedű)
Vez.: Kocsis Zoltán
BARTÓK:
Hegedűverseny
A kékszakállú herceg vára

– dni –
(Café Momus 2008. március 30.)