November 4-én a Zeneakadémián, Ránki Dezső szólóestje előtt az egyik szervező, Jakobi László azt a drámai bejelentést tette, hogy Kocsis Zoltánnak kézsérülése miatt le kellett mondania összes egész estés koncertjét.

Magyar Narancs: Mennyire komoly a betegsége?

Kocsis Zoltán: A helyzet korántsem tragikus. Tény, hogy még januárban megsérült az egyik ujjam, a hámréteg nehezen gyógyult, ráadásul rosszul nőtt vissza. Két hónap gyakorlási idő kiesett, és el kellett gondolkodnom, mit mondjak le; az olyan esteket, ahol folyamatos jelentős zongoráznivalóm akad, ilyen lett volna a Joshua Bell hegedűművész társaságában rendezett európai koncertturné vagy januári fellépésem Jean-Efflam Bavouzet zongoraművésszel Budapesten. Vagy azoktól álljak el, melyek szerényebb pianista-jelenlétet követelnek, mint például a birminghami zenekarral tervezett koncert vagy Kurtág György születésnapi estje 2006. február 19-én. Az előbbi megoldás mellett döntöttem. De a kezem igen szépen gyógyul, két hete Lyonban például Mozart A-dúr zongoraversenyét játszottam.

MN: Ha már Kurtágot hozta szóba, hadd kössem ide a közelmúlt egyik kisebb botrányt keltő esetét. A Nemzeti Filharmonikusok előadta Sosztakovics Dal az erdőkről című művét, mely bizonyos értelemben egy Sztálint dicsőítő kantáta, és ez ellen sokan tiltakoztak. Na most, tudjuk, hogy az ötvenes években a pályakezdő Kurtág is írt rákosistának titulálható zenéket…

KZ: Hogyne. Nemrég beszéltem is erről vele, sőt volt egy régi tervem, hogy a Gundel étteremben rendezett sorozatomban felelevenítem a totalitárius rendszerek zenei ideáljait, mintegy tanúságképpen. Na most, ebben Kurtágnak mindenképpen helye lett volna, mert írt ő is tömegdalokat. De hát nagyon kevesen voltak, akik nem írtak. Kurtág nekem erről azt mondta, hogy megrendeltek tőlük egy tömegdalt, melyet néhány hét múlva viszontláttak egy röplapon egészen más szöveggel, de változatlan zenével. Vagyis nagyon ki voltak szolgáltatva a rendszernek. Persze nem akarom megkerülni a kérdést…

MN: No, akkor megfogalmazom pontosabban: miért kell ma egy Sztálint éltető kantátát előadni?

KZ: Nem Sztálin-kantáta az. Ha Sosztakovics nem írja meg, akkor mondjuk elüti egy autó, vagy hosszú időre börtönbe kerül. A Pártnak ugyanis mindenképpen szüksége volt arra, hogy egy ott élő prominens zeneszerző hitet tegyen a rendszer mellett. Itt persze rengeteg kérdés merül fel. Miért nem ment el Sosztakovics, miért nem emigrált? Nem tudom. Ám szerintem bölcsen döntött. Vállalt ugyan egy boldogtalan, kilátástalan, reménytelen életet, viszont nem vesztette el a szülőföldjét, és az ehhez való kötődés, úgy látszik, erősebb a hatalomtól való irtózásnál. Élete végéig megmaradt orosznak, sokkal inkább, mint például Prokofjev, aki egyrészt sokat élt külföldön, másrészt igen sokszor követte a divatokat. Sosztakovics büszke arra, hogy nem követi a trendeket, és túlságosan egyéni a nyelve ahhoz, hogy az eredetiség át ne süssön még a legközhelyesebbnek tűnő gondolatokon is. Ha teszem azt, az ember meghallgatja a 9. szimfóniát, mely voltaképpen a háború és Sztálin halála közti időszak felénél keletkezett, akkor érzi, hogy a lassú tételből a teljes reménytelenség árad. És eszünkbe juthat az a négyszer négyes kis szobácska, amelyhez hasonlóban egyébként a világhírű Szvjatoszlav Richter is lakott! Látja az ember a tűzfalat, melyre a szoba ablaka néz, látja a szürkeséget, a hulló vakolatot, a záptojásszagú irodákat, a karvalyképű párttyúkokat. És ez még nem elég, mert állandó rettegésben kell élnie, hogy hajnalban megáll egy fekete autó a ház előtt, és jönnek a bőrkabátosok. Mindez esztétikai síkon sehol nem testesül meg olyan plasztikusan, mint Sosztakovicsnál, aki sokak szerint a rendszer kegyeltje volt. Valójában pedig rettenetesen meghurcolták. De meg tudta őrizni művészi szabadságát a totális rendszerben is, és meg tudta találni azokat a kiskapukat, zenei kibúvókat, melyek révén mégis el tudta mondani a maga igazát. Ez nagyobb tett, mint ha valaki elmegy a hazájából. Prokofjev elment, Rahmanyinov elment, és jelentősen apadt az alkotói munkásságuk. Igaz, Prokofjev később visszatért, de a rossz nyelvek szerint elsősorban azért, mert párizsi kártyaadósságai oly tetemessé váltak, hogy inkább vállalta a Szovjetunióba való hazatérés borzalmait, mint az adósságok kifizetését. Sosztakovics művészként túlélte a sztálinizmust, és igenis helye van az örök zenei panteonban. Schönbergnek van igaza, aki azt nyilatkozta, hogy nagy tehetség. Ha Schönberg valakiről ilyet mond, az túlél minden rendszert.

MN: Akkor a válasza az, hogy helyes előadni ezt a bizonyos darabot? De mi a válasza arra a kérdésre, hogy rendben van, Sosztakovics jeles szerző volt, de roppant gazdag életművéből miért nem játsszuk csak a remekműveket, miért játsszuk ezt a bizonyos fokig mégiscsak obskúrus és politikailag szerfölött gyanús művet?

KZ: Amikor előadtuk Beethovennek Kotzebue István király című darabjához írt kísérőzenéjét, amelynek a valódi tartalma nem más, mint hogy éljenek a Habsburgok, akkor senki sem tiltakozott. Persze, ha ezt száz évvel korábban tesszük, akkor nyilván akadtak volna olyanok, akikben még elevenen élt Haynau, a Bach-korszak stb., és akiket ez a zenemű kínosan érintett volna.

MN: Akkor a mostani érzékenység érthető, hiszen Sztálin halála és a Szovjetunió kimúlása óta nem sok idő telt el.

KZ: Érthető és abszolút tolerálható. De én azt gondolom, hogy akik a keresztényi megbocsátásról papolnak, a megfelelő pillanatban azért gyakorolhatnák is ezt. Sok szó esik mostanában a szeretetről, a toleranciáról, a megbocsátásról. Hát tessék! Gyakoroljuk ezeket az erényeket! Ha csak acsarkodunk, vicsorgunk, az nem vezet sehova. Jézus valamit elkezdett, valamilyen utat megmutatott. Meglehet, teljesíthetetlenek a követelései, de azért mégis meg kellene próbálkozni vele.

MN: 2006 Bartók-év. Mit vár a jubileumtól?

KZ: A jelenlegi pénzügyi és kulturális helyzetben semmit sem várok.

MN: Miért?

KZ: Hát kellene várnom valamit?

MN: Tervek nyilván vannak…

KZ: Igen, mondjuk a Megasztár-győztesek Bartók-dalokat fognak énekelni. De ami eddig történt, az elég szégyenletes.

MN: Mi történt?

KZ: Semmi sem történt. Összehívtak egy emlékbizottságot, megalakult valamilyen grémium. De alig hiszem, hogy megoldódnak azok a kérdések, melyek Bartókkal kapcsolatban már nagyon régen felmerültek.

MN: Konkrétabban?

KZ: Ilyen például a kottaösszkiadás ügye.

MN: Tudomásom szerint jelenleg nyolc kötet áll nyomdába adás előtt, csak éppen különféle okokból nem lehet nyomdába adni őket.

KZ: A teljes összkiadás negyvennyolc kötetre rúgna. Csakhogy nekem ezt Somfai László, a Bartók Archívum nemrég leköszönt igazgatója már tizenöt évvel ezelőtt elmondta. És azóta egyetlen kötet sem jelent meg! Megválaszolatlan, régi kérdés továbbá a Hungaroton terve, hogy felfrissíti a lemezösszkiadást, illetve hogy netán elindít egy másikat, mert ne kerteljünk, a régibe becsúszott néhány botrányosnak mondható előadás is. Nem tudom, mi lesz ebből. De lesz néhány ünnepi koncert, és aztán tovább támogatják a könnyűzenét. Ez lesz. Mindamellett én nagyon szeretném azt hinni, hogy a kulturális kormányzat részéről ez puszta kalandorság, és a választások után a helyzet megváltozik. Akár úgy, hogy az ellenzék jut hatalomra, és akkor azért változik, akár úgy, hogy marad a mostani kormányzat, és akkor azért, mert már nem lesz rá szükségük, hogy bizonyos rétegeket megnyerjenek maguknak választóként. Mert a dolog erre megy ki. Olyan ez, mintha valaki azt találná ki, hogy holnaptól támogassuk a prostitúciót. Azaz támogassunk olyasvalamit, ami amúgy is nagyon jól megy, virágzik, és ahol egyébként is jelentős a konjunktúra.

MN: Ha jól értem, a rockzene állami támogatásáról beszél…

KZ: Arról is, igen. Meggyőződésem, hogy az európai zenekultúra nem merült ki, ez hülyeség. Aki ezt állítja, nem ismeri a mai komolyzenét, és annak jelen kellett volna lennie Jeney Zoltán Halotti szertartás című művének bemutatóján októberben, amely – hogy finoman szóljak – eléggé a frissesség erejével hat. De akár megnézhetnénk Kurtág vagy Ligeti műveinek sikerét a nyugati közönség körében. Hangsúlyozom, hogy a közönségről és nem a vájt fülű szakértőkről beszélek. A rockzene magától is megy. Oktatási szintre behozni azért is értelmetlen, mert nincs mit tanítani rajta, hiszen oly végtelenül egyszerű. Olyan ez, mintha az általános iskolában nyolc évig csak a „kétszer kettő az négy”-et oktatnák folyamatosan. De ebben a kérdésben már sokan elmondták a véleményüket, méghozzá nem is cinikusan. Én azt mondom, ha ezt így folytatják, akkor pillanatokon belül itt a diktatúra. Ami hozza természetesen magával a kirekesztést, az uralkodói jog kinyilvánítását stb. Egyik jeles karmesterünk néhány éve kulturális bűnözőknek nevezte azokat, akik akkor voltak vezető pozícióban. Akkor sokan felháborodtak ezen, pedig szerintem ma rosszabb a helyzet.

MN: Szóba került, hogy a Hungaroton új Bartók-felvételeket tervez. Bevallom, elég sokat hallgatom azt a Philips-felvételt, amelyen ön játssza a három zongoraversenyt és Fischer Iván dirigálja a Fesztiválzenekart. Nagyszerű lemez, de hát elég régi, a nyolcvanas években készült. Nem gondolnak-e arra, hogy újból felveszik a műveket? A kérdést pár hónapja egyébként Fischer Ivánnak is feltettem, aki nem sok érdeklődést mutatott.

KZ: Persze, mert ilyen alapon azt is meg lehetne kérdezni, hogy miért nem Ránki Dezső zongorázik, és én dirigálok.

MN: Jó, megkérdezem.

KZ: Őszintén megmondom, a fesztivál-zenekaros felvételt én bizonyos fokig ma is érvényesnek tekintem, noha lehetséges, hogy ugyanaz a gárda ma jobban el tudná játszani. De azt hiszem, talán valami újra lenne szükség. Szóval el tudok képzelni jobb Első és Második zongoraversenyt. De a Harmadik zongoraverseny különösen kedves nekem, mert az volt az első, és ennek alapján döntött úgy a Philips, hogy mind a három Bartók-zongorakoncertet fel akarja venni. Mégis valami újra van most szükség. Nekem Ránki Dezsővel van olyan kapcsolatom, és a darabokat sokszor játszottuk itthon is, külföldön is, hogy azt mondjam, talán ez lenne a legjobb felállás.

MN: Nekem is van egy ötletem a felállásra, elmondhatom?

KZ: Csak tessék.

MN: Eötvös Péter vezényel, Kocsis Zoltán zongorázik.

KZ: Az se lenne rossz. De hát erről Eötvöst is meg kellene kérdezni. Nincs megoldva a két hegedű-zongoraszonáta kérdése sem, itt talán Kelemen Barnabással lehetne számolni. De nem szeretnék messzire menni, ha valami konkrétan felmerül, szívesen beszélek róla. Ám ehhez anyagi garancia kell. És jelen pillanatban senkinek semmi pénze nincs erre. Mondok egy példát. A közelmúltban előadtuk Bartók A fából faragott királyfi című balettjét, amelyben a Budapest Bábszínház művészei is részt vettek. Mindenki lelkesen fogadta, és azt gondoltuk, felvesszük videóra az előadást, mely később egy DVD alapja lehetne. Ám kiderült, hogy csak a hangfelvételre van pénz.

MN: Említette a két héttel ezelőtti lyoni vendégszereplést. Itt zeneszerzőként, pontosabban hangszerelőként is fellépett.

KZ: Igen, az Orchestre National de Lyont dirigáltam három alkalommal, bemutattuk négy Liszt-hangszerelésemet és Ravel művét, a Tombeau de Couperint is játszottuk az én kiegészítéseimmel, a Fúgával és a Toccátával, ezeket Ravel ugyanis nem írta át zenekarra. Meg kell mondanom, külföldi zenekarban még nem láttam ennyi segítőkészséget. És ha már ott voltam, meglátogattam Kurtág Györgyöt, aki most egy Bordeaux melletti kis faluban él, teljes elszigeteltségben, alig mozdul ki a házból, a faluban szinte nem is hallottak róla. Azért volt hihetetlen élmény ez a találkozás, mert úgy tűnt, a hatvanas évek vége óta nem változott semmi, mintha visszamentem volna harminc évet az időben. Nem érdekli, hogy ki világhírű, ki mennyire ismert, őt az emberi és művészi igazságok érdeklik. Kurtágnak teljesen mindegy, hogy egy művészi értéket ki közvetít, a lényeg, hogy az számára értékes legyen. Jöhetnek a legnagyobb nevek, biztos, hogy nem tudják becsapni. Mostanában mindennap beszélünk telefonon, nagyon készül a már említett februári születésnapi koncertekre, és úgy láttam, olyan fizikai-szellemi állapotban van, hogy talán mégis elkészül majd egyszer az a bizonyos régóta megkezdett, nagy zongoraverseny.

Bán Zoltán András
(Magyar Narancs, 2005. november 24.)