A Nemzeti Filharmonikus Zenekar Bartók-koncerttel nyitotta az évadot.

A karmester, Kocsis Zoltán zeneszerzőként is szerepelt. Bartók Húsz magyar népdal (1929) című sorozatából a zeneszerző ötöt (1., 2. 11., 14., 12.) hangszerelt meg, Kocsis most elénk rakta az összes dal zenekari verzióját. Talán nem túlzás állítani, új Bartók-mű született. Kocsis ismét zseninek bizonyult, aki valósággal reinkarnációja a zeneszerzőnek. Hihetetlen beleérző képességgel szolgálja mesterét, anyanyelvi szinten éli meg zenei gondolkodását. A bámulatosan kezelt ütőhangszerekkel, a drámaiasság iránti fantasztikus érzékével egészen természetes módon emeli át ezeket az egyszerű népdalokat olykor a tragédia, olykor a nagy népi komédia birodalmába. Borzasztó, hogy jogi problémák miatt e jelentős mű egyelőre nem rögzíthető lemezen. A zenekar nagy formában játszott, ám a szólisták kevésbé tetszettek, Hajnóczy Júlia szép, de csipetnyi hangon énekel, a Fekete Attila helyett beugró Gulyás Dénes remek stílusérzékkel, de kevés átütő erővel, Kálmándy Mihály megfelelő, viszont olykor túlspilázza szerepét. Lukin Márta nem talált magára ezen az estén. Aztán a rendkívüli tehetségű hegedűs, Kelemen Barnabás játszotta az I. és a II. Rapszódiát. Mindkettőt frenetikusan, az elsőt nagy lendülettel, a másodikban pedig felmutatva, hogy e mű sokkal több sima népdalfeldolgozásnál. Mindezt még felülmúlta a ráadásként játszott Szólószonáta zárótételével.

A szünet után előadott Concertóval Kocsis ismét kétségtelenné tette, hogy roppant munkát végzett a zenekarral. A megszokottnál sokkal gyorsabban eljátszott darabban (az egyes tételeket egyébként is gyakorlatilag attaca játszották!) feltűnt a fa- és rézfúvósszólamok tökéletes kidolgozottsága (a Párok játéka tételt még soha nem hallottam ilyen szellemesen), a hangzás plasztikus szépsége. Az átélt ritmika minden pillanatot eseménnyé avatott. Felejthetetlen este.
(Zeneakadémia, szeptember 25.)

– csonta –
(Magyar Narancs)