Magasztosság; világos, mély karmazsinszín, szegfűszegillat. Férfias energia. Homály. Vidám szerelem, tiszta lelkiismeret, remény. Kedvesség és gyengédség. Az elöljárók méltósága. Puha, édes, nőies. Fenség. Nyugalom. – Ilyen és ehhez hasonló szavakkal jellemzi az 1770 és 1815 közti zeneelmélet-írás a B-dúr hangnemet. E. T. A. Hoffmann a tavaszi erdő fuvoláit és pánsípjait asszociálja e hangnemhez, William Gardiner szerint viszont a B-dúr „mind közül a legérdektelenebb. Nincs benne elegendő tűz ahhoz, hogy fenséges vagy nagyszerű lehessen, a dalokhoz pedig túlontúl unalmas”.

Ez utóbbi kritika szerencsére teljesen alaptalannak bizonyult a Nemzeti Filharmonikusok december 23-i koncertjén, amelyre Kocsis Zoltán csupa remek B-dúr művet választott. Pompásan érvényesült viszont e hangnem sokarcúsága, melyet a többi jellemzés sugall. Persze a közönség nagy része valószínűleg nem a B-dúr hangnem karakterisztikájának vizsgálata céljából ment el e téli estén a Zeneakadémiára – inkább, hogy meghallgasson egy jó hangversenyt.

Az est szólistája Kelemen Barnabás volt, aki Mozart B-dúr hegedűversenyét (K 207), majd a szünet után Schubert B-dúr polonézét játszotta. A kiváló ifjú hegedűművész fellépése elé különösen nagy várakozással tekintettem, de bevallom, produkciója ambivalens érzéseket ébresztett bennem. Elsősorban nem a versenymű nyitótételébe becsúszott baki és nem is a néha pontatlan intonáció miatt – végül is mindenkinek lehet rossz napja. Sokkal inkább Kelemen előadói hozzáállása gondolkodtatott el. Szokták mondani, kétféle színész van: az egyik csak a szerepeiben él, a másiknak viszont az összes alakításán átsüt az ő saját személyisége, habitusa. Ha lehet muzsikusokra is alkalmazni ezt a szembeállítást, Kelemen Barnabás egyértelműen a második csoportba tartozik. Játéka mindig nagyon intenzív, személyes és magával ragadó. De valóban ilyen előadásban érvényesül legjobban Mozart zenéje? Nos, ezzel kapcsolatban kételyeim vannak. Épp ezért sokkal jobban tetszettek a szabadon formált, saját kadenciák valamint a két, szintén B-dúr hangnemű (!) ráadás, Paganini Ördögkacaj-caprice-a és Bach g-moll szólószonátájának Sicilianója. A Schubert-polonézhez is jól illett Kelemen merész, „belevaló” játékstílusa, amely a Mozart-hegedűversenyben számomra túlzónak tűnt.

A hangversenyt Haydn 1794-ben írt 102. szimfóniája és Schubert két évtizeddel később keletkezett II. szimfóniája keretezte. E két művet valóban világszínvonalú, minden részletében kidolgozott, ugyanakkor összefogott előadásban élvezhette a közönség. A zenekar összes szekciója kiváló formában volt, a fúvósok pontosan és szép hangon szóltak, a hegedűk rajzosan, csiszoltan, elegánsan játszottak és a mélyvonók sem nehezítették el a hangzást. Kocsis Zoltán takarékos mozdulatokkal, de a lényeges pontokat, akcentusokat mindig jelezve dirigált. Külön ki kell emelni a jólesően gyors tempóvételeket. Talán csak a Schubert-szimfónia első és harmadik tételében éreztem túlhajszoltnak a tempót – nem mintha a zenekar nem boldogult volna e szélsebes körülmények között is, inkább maga a muzsika vált kissé súlytalanná a száguldásban. De ez egyáltalán nem feledtette, hogy Kocsis milyen remekül aknázta ki a Haydn-szimfóniában rejlő retorikus lehetőségeket, hogy milyen gyönyörűen szólt a különleges, szólócsellót is foglalkoztató lassú tétel vagy hogy milyen sziporkázóan frissen pörgött mindkét finálé. Karácsonyi jókívánság gyanánt a zenekar egy – a menüett és a polonéz elemeit egyedien ötvöző – B-dúr művet, Dvorák 14. szláv táncát játszotta.

(2004. december 23. 19:30 – A Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangversenye; Haydn: B-dúr szimfónia, Hob. I:102; Mozart: B-dúr hegedűverseny, K 207; Schubert: B-dúr polonéz, D 580; II. szimfónia, D 125; km.: Kelemen Barnabás (hegedű); vez.: Kocsis Zoltán)

Kerékfy Márton
(Fidelio, 2004. december 26.)